Nagy áldomást tevének -

 fecerunt magnum aldumas 

1. Tibeti koponya-kupa, a kapala (tokcha.blogspot.com)

 Réges-régen, amikor az első évezred a másodikba lépett[1], Borsúr, az istváni keresztény térítésnek utolsóként ellenálló magyar vezér a végső csatában elveszítette felserdült fiát és utolsó tíz hív emberét: „Ó, nyilas isten, magyarok istene! Tégy csodát!”, fohászkodott.

A csoda nem váratott sokáig: „Sóhajtott a tölgyfa… Bozontos öreg jött ki belőle. Karcsú, fehérfátylas lány… a forrásból, kékszemű szőke a zsenge nefelejcsből.  A fenyőből nehéz vértezetű bajnok, a vadbodzából… javas ember. A parázsból… a tűz rőthajú tündére… A levegő leányai is eljöttek és a barlangok sötét fiai. Ég, föld, tűz, levegő minden fiát és lányát ideküldte.” Behatoltak Bors vezér álmába: „Hol lesz a templomunk, ha a te szíved is idegen lesz! Ki lesz örömünk és fájdalmunk szava, ha te is idegen isten imája leszel?  Légy hű hozzánk, utolsó magyar!”

 2. Hátrafelé nyilazó magyar harcos (freskó-részlet, Apuleia, székesegyház, vikipedia)

 Both, a kereszténnyé lett nagyúr biztatta Borsot: „Olyan keresztény vagyok én, mint a mázolt ló… Fehérre mázolják, de azért az a ló marad, aki volt. Hát engem is leöntöttek, azzal a vízzel…, ide kellett hajolnom, oda kellett hajolnom. Hajoltam én, csak ne törjek… Így én kaptam földet és nem idegen, én kaptam rangot és nem idegen… Ilyen keresztények a vitézeim is, aki magyar köztük.  A német vasasait… visszük ide, visszük oda, és ha nem látják… fogyasztunk belőlük. Aztán elsírjuk, hogy így meg így ölte le (őket) az ellenség. Nem íjjal harcol az már, aki élni akar, hanem” ésszel.

Értett a szóból Bors vezér. Némi püspöki okítás átgyúrta lelkét, s megkereszteltetett: „Szeretni kell mindenkit…. azokat, akik minket gyűlölnek. Áldani kell azokat, akik minket átkoznak. Ha elveszik a felső ruhádat,… add oda az alsót is. Ha jobbfelől arculütnek, tarts oda a balorcádat is…”   

3. Halomsír a patak partján (Zalaszántó környéke, my.opera.com)

 Bors vezér nagy-nagy alázattal erdei sétára invitálta a püspököt, a forrás menti friss sírhalmokhoz vezette: „Imhol …a vitézeim sírja. Hűségesek voltak, az én életemet élték. Fájt nekik a fájdalmam, kacagták az örömömet… Mi lesz belőlük, szent atyám?”

Kenetteljesen válaszolt a püspök. „Örök kárhozatban fognak elégni, mert nem ismerték a Krisztust…”

 -„Mi lesz az én édes fiammal, szent atyám?...”, faggatózott Borsúr.  

A püspök nem tagadta meg önmagát: „Ott… a helye, ahol a többinek: Az örök kárhozásban. Krisztus nélkül élt, pogány volt, istentagadó.”

„Mi lesz a némettel, aki megölte az én fiamat: S mi lesz azokkal…, akik megölték a vitézeimet?”

„Ők a hitért haltak meg… Ott lesznek az Atya fényességében…”

4. A magyarok agyonverése (Lech-mezei csata, német krónika, Hektor Mülich, 1457)

Bors lángoló szemmel fordult a püspökhöz: „Jaj, szent atyám, nagy az én bajom… Eltörött a fakupám… Átkozókat áldó, ellenségnek megbocsátó kegyes atyám, adja nekem a koponyáját kupának!...”

S a vadászkésével belevágott a püspök mellébe: „Menj gyalog ember, fejetlen ember, légy örök szolgája az én lovas fiamnak. Te szolgálni fogsz az én fiamnak, a te istened szolgálni fog az én istenemnek, a nyilas istennek…”a káplánoddal együtt.

A küldetésbe érkezett Both nagyurat kupa borral kínálta: Hamiskásan „összekoccintották a két emberkupát s fenékig itták.”

5. Tibeti koponya-kupa (kapala, Tibet, kb. 1700-1900)

 Szabó Dezső elbeszélése régi szkíta szokást idéz: „A legyőzött ellenség fejét, mint hadi trófeát kiakasztották, máskor a koponyákból a fejbőr lenyúzása után ivókupát készítettek… egyezmények megkötésekor vért ittak…”[2]

6. Mongol koponya-kupa

Ittak vért a magyarok is, ha szövetséget kötöttek, ha a megölt ellenségükön bosszút vettek: Bulcsu vezért „azért nevezték Vérbulcsunak, mert minthogy nagyatyját a krimhildi csatában a németek megölték, s ő ezt, mint bizonyost tudta, bosszút akarván rajtok állani… hogy némelyiknek a vérét is úgy itta, mint a bort.”[3] Joggal tette, ő volt vérbíró. Hadviseléskor hivatalos tiszte szerint ő ítélkezett az elfogott ellenség felett.  

A szövetséget a magyari népek  kötelezően vérivással erősítették meg, ami nem más, mint italáldozat. A Vérszerződés is az, hiszen a hét vezér „saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.”[4]

7.  Szkíta vérszerződés (arany, Kul-oba, Kr.e. 4. sz.,  Ermitage, pinterest.com)

 A vért felfogó edényt, minden bizonnyal a kupát minden időben nagy becsben tartották, miként a székelyek a szkíta Anacharsis által megtalált szerecsendió áldozó poharukat, „melly változtatva, de most is meg vagyon”[5].

8. A székely áldozókupa[6]

Való igaz, hogy a régiségben, mind a nemesek, mind a pórnép széltiben-hosszában használta a kupát. Régen jobbára fából (később, kerámiából, fémből) készítették. (Manapság  kupán  a szarvból készült ivóalkalmatosságokat értik, holott az inkább ivókürt. ld. 7.sz. kép.)

9. Mai kerámia-kupa

Mai alakja már csak a kerekdedségét tekintve hasonlít az emberi fejre. Bár a talapzatát fel lehet fogni nyakrésznek, a tetejét pedig fejrésznek. A régiségben jobban hasonlíthatott a fejhez. Nem véletlenül használja a magyar nép a fejre, illetve a fej bizonyos részére a kupa szót: „kupán vágta - fejbe vágta”.

A magyar nyelv a „kupán vágta” kifejezésben azt a pillanatot őrizte meg, amikor fej felső része levágatott, hogy koponyakupa-ivóedény készüljön belőle.

Hérodotosz[7] a szkíták harci szokásairól szólván pontosan leírja,  „mikor a skytha katona az első embert leteríti, a véréből iszik,…” és a lenyúzott  fejből ivókupát készít: „A fejekkel…, nem ugyan mindegyikkel, hanem a legnagyobb ellenségével a következőkép bánnak el: A szemöldök alatt az egészet lefűrészelik és kitisztítják. Ha már most szegény az illető, csak marhabőrt feszít rá kívülről és úgy használja; de ha gazdag, akkor ráfeszíti a marhabőrt, belül azonban meg is aranyozza, és úgy használja kupának… Mikor aztán vendéget fogad, a kit nagyra becsül, annak ezeket a főket teszi eléje…” 

A magyar krónikákban nincs nyoma, hogy emberkoponyákat használtak volna az ivásra, mégis feltételezhető, hogy előfordult, hiszen a koponyából való ivás szinte közönséges szokás volt Ázsiában. Tibetben a koponya-kupát "kapalának" nevezik (ez szakkifejezéssé vált); szinte hasonlít a magyar "koponya" szóhoz. „972-ben a Dnyeper vízeséseinél Kura, besenyő fejedelem az orosz Szvajtoszlavot agyonütötte és a koponyájából ivott.”[8] Ez eset alig nyolcvan évvel a Kárpát-medencei magyar bevonulás után történt. Ám, ha a besenyőknél szokásban volt, a magyarok számára sem lehetett ismeretlen. Népünk (minden híresztelt nagy besenyő támadás ellenére)  jóviszonyban volt a besenyőkkel. Akkoriban már Pannónia-szerte jelentős besenyő-telepek voltak és semmiféle ellenségeskedésről nem szól a fáma: besenyők éltek a Fertő-tó vidékén, a mai Pest-megyében és másutt.

  A kupa kifejezés fejjel való kapcsolatát erősíti a magyarok elődnépének, a sumiroknak a „fej, fő” kifejezésre használt egy tőről fakadó kétféle ékjele.

Mindkét jel a „fej” képjelből, vagyis a „fej és a nyak” ősképből származik. A képjelből az ékiratos szótári jel kb. egy évezred alatt alakult ki, azaz a képjel idővel önálló életet kezdett élni: kettévált, s mindenik gondolatilag egymással összefüggésben levő fogalmakká sokasodott. 

Szembetűnő, hogy a második jel két, önmagában önálló jelentésű jelből tevődik össze, vagyis összetétel:

A kifejezés együttesen személyt is jelöl, s meglepő módon a pecséthengereken a sumir papi alakok mindegyike szarv-szerű fejfedőt visel. Úgy néznek ki, mintha ökörszarvat hordanának a fejükön.

 10.  A főpap kiosztja a magoncot (pecséthenger-nyomat,Kr. e. 2350-2150, 13,5 x 2,2 cm, Walters Art Museum, New York)

 A SAG = fej jelentésű összetételben az első, szarvként űrmértéket is jelent. Vagyis a szarvat gabonamérésre használták. Van e jelhez nagyon hasonló szintén űrmértéket jelentő ékjel, bár nem szarvat, hanem edény-félét jelöl.

 A kiejtése GUR vagy GU.UR.[9] A két jel közt a két párhuzamos ék hosszúságában van különbség.

E jel és a PA, fej jelentésű ékjel összekapcsolása egy olyan edény-félét jelöl, amit valahonnan levágtak, leválasztottak, tehát valami fej-szerű edény, amit mérőeszközként használtak, s gabonát hoztak-vittek benne.   

                                 mérőeszköz + fej

Jelentése: mérő-fej.

Feltételezett hangzósítása: GUr-PA  ~ KU.PA  

Általános szabály, hogy az azonos helyen képzett mássalhangzók az ejtéskor egymással felcserélődhetnek, ilyen pl. t-d, g-k stb.  

A sumir szóban levő r mássalhangzó az évezredek folyamán eltűnhetett. Ez ugyan bizonyíthatatlan, hacsak időközben valamelyik szkítafajú nép nyelvéből nem bukkan elő az átmenet.

A fentiek alapján a jelcsoport jelentése megfelel a magyar kupa fogalomnak.  

A magyar nyelvterületen az ökörkoponyáról levágott, leválasztott szarvat nemcsak ivóedényként, hanem gabona mérésére is használták, tülökként a pásztorok, gulyások „hangszere” volt.

Az ember feje a világrajöveteltől kezdődően változik, keményedik, növekedik (ha nem is olyan mértékben, mint a test), s megerősítetlen adatok szerint kb. 25-30 éves korra állapodik meg. A csontozata erős, szilárd, az űrtartalma is állandó lehet. A mérőeszköz gondolatilag összekapcsolható a koponyával. Lett légyen ökör koponyájáról leválasztott szarv, esetleg az emberi koponyából készített kupa, az ékjelek tanúsága szerint mérésre,  gabonamérésre esetleg ivóedényre szolgált.

11. Szaru ivókupa/ivókürt (turania.hu)

Szabó Dezső elbeszélése nemcsak régi időket idéz, mikoron a nép az ellensége fejéből ivókupát készített, hanem felhívja a figyelmet, hogy a krisztusi szeretet tanait miként lehetett és lehet a hiszékeny magyarság rovására csűrni-csavarni.    

A fia halálán és a haza vesztén kesergő Bors vezér úgy tett, mintha elfogadná az idegen isten tanait: Ha a magyar fegyverrel a kezében hal meg a hazájáért, pokolra jut, ha gyilokkal vagy csalárdsággal hatalomra jutó rabló idegen hagyja ott a fogát, a mennyországba kerül. Ami az egyik oldalon bűn, az a másikon dicsőség. Borsúr jól meghányva-vetve csöndben, titokban készült a visszavágásra. Jól megtanulta a papi módit, vizet kell prédikálni, s közben bort inni, s lehetőleg a püspök levágott fejéből. Erre fakadt aztán harsány kacajra erdő-mező, a Kárpátok óriásai, a folyók lenge lányai. „Az idegen isten emberei felriadtak az éjszakában? - Jaj, Krisztus, jaj, Mária, mi lesz velünk! … - Kacag a magyar erdő, kacag a magyar temető, a magyar föld. - Nem lakhatunk jól nyugodtan, amíg egy lélek is életben van ebből az átkozott pogány fajzatból!” –

Csakhogy a pogány fajzatú magyar nép nem hagyja magát…, s ha eljő az ideje, győzedelmeskedik.

[1] Bors vezér megtérése, In: Szabó Dezső: Jaj!, Genius Kiadás, Budapest, [1923?]  41-80. pp.

[2] Garcia, Fray Gregorio: Origen de los indios del Nuevo Mundo e Indias Occidentales, En Madrid: En la Imprenta de Francisco Martinez Abad. Año de 1729. 297. p.

[3] Kézai Simon mester magyar krónikája, Kiadja Ráth Mór, Pest, 1862., 49. p.

[4] Anonymus: Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Budapest, 1975., 83. p.

[5] Csíki Székely Krónika, Magyar Ház, Budapest, 2000.,16. p.

[6] Orbán Balázs: Székelyföld leírása, Ráth Mór bizománya, Pest, 1868.

[7] Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Budapest, 1893., IV. kv. 65.

[8] Hammer-Purgstall, Joseph: Geschichte der Goldenen Horde, Hartleben’s Verlag, Pesth, 1840. 443. p.  

[9] A sumir szavak kevés kivételtől eltekintve egyszótagúak. Ha a szótár két szótagot jelez, ahhoz két ékjel tartozik, még akkor is, ha nem jelölik. (MV)

Ibbi-szin, az utolsó sumir

uralkodó gyászdala

 (III., befejező rész)

1. Nannar holdistennek ajánlott achát-gyöngy Ibbi-szin nevével (achát, 41x61 cm, Louvre, Paris)  

A réges-régi sumir városok pusztulását megörökítő siratóénekből[1] mélységes szomorúság, fájdalom és kétségbeesés árad. A vers írója szemére hányja az isteneknek, Enlilnek, Enkinek, hogy védelem nélkül hagyták kedves földjüket, sorsukra hagyták a városaikat: A haza idegen, szemita kézre került, eladdig virágzó földje elpusztult. A földdel lett egyenlővé SIR.BUR.LA.KI, Gudea városa, Uruk, Gilgames fallal kerített erőd-városa, Eridu, az egyetlen kőből épült város.

Ibbi-szin kötelességtudó uralkodóként hiába áldozott buzgón az isteneknek, hiába próbált megfelelni a nippuri vallási központ elvárásainak, mindhiába. A főpap átengedte az É.KUR-at, EN.LIL isten  ékes-fényes „hegy-templomát”, zikkuratját az  új főistennek, An-nak, azaz Anu-nak. A szemita-amorita hódítók, hogy a lefokozott, második helyre szorult EN.LIL, a korábbi főisten túlságosan meg ne bántódjék (mert sohasem lehet tudni..!), a tiszteleti helyeit meghagyták, az ünnepeit némi ideológiai körítéssel megtartatták.[2]

2. Nippur feltárása (fényképfelvétel, 1899-1900, Penn. Museum Archives)

Úgy tűnik e gyakorlat évezredekig megmaradt, mert a kereszténység térhódításakor az új vallás ünnepei szinte kivétel nélkül a régi un. pogány ünnepnapok helyére kerültek.[3]

 3.  Emberfejű bika (bronz, III. UR-i dinasztia (?), realhistoryww.com) 

Az elamiták kettős játékot játszottak. Elfogadták Ibbi-szin szövetségét, de közben összeszűrték a levet szemita-amorita betolakodókkal, hogy együttesen akadályozzák az ország gabonaellátását. A helyzetet súlyosbította némely tartományúr, az iszini Isbierra és a Simaski tartomány[4] Kindattu nevű főnökének önállósodási törekvése.

 4. Várostrom - Nyilasok és a várat úszva megközelítő ostromlók (dombormű, Nimrud, nyugati palota, British Museum)

 „A Mariból származó szemita Isbierra, Iszin városállam kormányzója hatalmi vágyától indíttatva kihasználta, hogy a megrendült tekintélyű Ibbi-szin aligha birkózik meg a mesterségesen gerjesztett gazdasági és katonai nehézségekkel. Tudta, isteni jóváhagyás nélkül veszett ügye van, ezért kierőszakolta a nippuri papságtól, hogy Enlil főisten jóslatban ígérje neki Sumer királyságát.[5] Nippur főpapja egy korábbi, KI.EN.GI pusztulását előrevetítő, mintegy ezeréves jóslatból kifolyólag az istenek rendelésének tartotta a birodalom bukását, és behódolt. Így Isbierra isteni jóváhagyással a birodalom nyugati része (későbbi Közép-Babilon) uralkodója lett.”[6] (A papság ilyetén árulása a magyar történelemben is számtalanszor megtörtént.)

 5.  Várostrom (dombormű, Nimrud, nyugati palota, British Museum)[7]

Miközben Isbierra nyugaton építgette birodalmát, keleten, ÚR-t, a mintegy ötven évig virágzó fővárost bevették az elamita csapatok. „Az ostromlók vezére az Elamban katonai puccsal hatalomra jutott szemita Kindattu király volt. Ibbi-szin sem a hatalomátvételt, sem fővárosa elestét nem tudta megakadályozni.”[8]   

Menekültek otthonukból az emberek,

Ellenséges országokba űzettek.

A napnyugati Subartu gúnyolta őket. 

A napkeleti Elam gyalázta őket.

 6. Szubartu – Elam – Sumer

Az un. befogadó országok a menekülőket nem nézték jó szemmel. Minden bizonnyal érthetetlennek találták, hogy a III. ÚR-i dinasztia virágzó, erős, szilárdnak hitt birodalma miként tudott összeomlani. S nem a szemita csalárdságra, Ibbi-szin kijátszására gyanakodtak, hanem a menekülők hősiességét vonták kétségbe. 

Fájdalom, KI.EN.GI királyura,

Búcsút vett a palotájától,

Az elamiták országába ment Ibbi-szin,

A távoli határba, Ansan határába. 

UR városának bevétele után az életben hagyott Ibbi-szin király a város védistene, Nannar holdisten szobrával együtt Elamba hurcoltatott. Tökéletes volt a bukás: Ha a hódítók az uralkodóval együtt valamely város védistenét is száműzik, akkor nincs visszatérés, nincs újrakezdés.

 7.  Nannar, a Holdisten (pecséthenger-nyomat) 

Hasonlatos lőn azon madárhoz

kit saját fészke(alja) zavart idegenbe,

s hazáját viszont sose látta… 

E három sorból kitűnik, hogy Ibbi-szin király közvetlen környezete szövetkezett a hódítókkal. A „saját fészekalja” követte el az árulást, s adta idegen kézre az uralkodót, s szabadította a városra a nomád elamitákat.  Úgy tűnik, az uralkodó teljes mértékben megbízhatott a környezetében, s nem számolt a belső árulással. 

A Tigris és az Eufrátesz kietlen partján 

Éleslevelű káka és sás nődögél,

Élő lélek nem merészkedik az útra,  

Félőn gunnyaszt a romos városban.

„Az elamiták, a későbbi perzsák erőtől duzzadó hegyi lakói végigdúlták a Folyamközt. Dolguk végeztével, vagyis ÚR, a főváros bevétele után visszatértek a hegyeik közé. Elpusztított országot, rombadőlt városokat, feldúlt templomokat hagytak maguk mögött.”[9] A gyors elvonulás arra enged következtetni, hogy az elamitáknak főleg a fővárossal és Ibbi-szinnel lehetett leszámolni valója. 

8. Várostrom (Harci szekér, lehetne akár faltörő kos is, de a legújabb kutatások szerint inkább "harci eszköz, gépezet”)[10]

9. Faltörő kos  (waysofdarkness.proboards.com)

A vad amoriták, e pásztorkodó nyugat-szemita törzsek támadását az irigység vezérelte. Századok óta munkásokként, szegődött katonaként, nélkülözhetetlen hivatalnokként alaposan kiismerték a barátságos és könnyenhívő sumirokat, s egyre inkább érlelődött bennük a könnyebb élet utáni vágy.

Amorita harcos emberre tapos és ütlegeli  (égetett agyag, Kr. e. 1800 körül, California Museum of Ancient Art, Los Angeles)

Jó szemita szokás szerint „bevárták, míg az elamita csapatok a főváros feldúlásával és a király száműzetésével, meggyengítették Sumer véderejét; majd átszáguldottak az Ibbi-szin által ellenük építtetett nyugati véderővonalon, és sorra vették be a megmaradt városokat, helyőrségeket.”[11]  Természetes ösztönüket követve kedvüket lelték az öldöklésben, a pusztításban. A városok romjai közt a megmaradt, az el nem menekült emberek, gyermekek, asszonyok, rettegve bújtak meg előlük.    

Otthonra lelt a szükség és a halál.

A puszta föld felett pihennek a kapák,

A legelőre a nyájat nem terelik pásztorok.

Üresek az ökröket fogadó szárnyékok.

10. Beszolgáltatási tábla Ibbi-szin uralkodásának első évéből (brown.edu)

 Tej sem, vaj sem hordatik onnan, 

Elfeledvén az ellést, nem fiadzik az anyajuh. 

Döglődik a sztyeppén ugrándozó vad.

Az állatok immár nem lelnek nyugalmat.

Nád övezi a kirabolt halastavat, 

Körötte az ápolt ágyások összetiporva, 

Fonnyadtak már a gyümölcsfák, az ékes kertek.

 E verssorok arra engednek következtetni, hogy az eladdig virágzó, gazdag országban mindenki tette a dolgát: élt, dolgozott, gyarapodott. A földet parasztok művelték, szántottak, vetettek, a nyájakat a pásztorok terelgették. A karámban fejték a teheneket, a birkákat, feldolgozták a tejet, a vajat köpültek, a túrót készítettek, s vitték a városokba.. Úgy tűnik még a háziállatok szaporodását is ügyelték, segítették az ellésüket.

Aztán mindez abbamaradt. Megszakadt az élet Sumerban.

A megszállók kegyetlen népirtást végeztek: A lakosság elmenekült, meghalt vagy a saját hazájában bujdokolt. Nem volt ki ellássa az állatokat, ápolja a kerteket, tisztítsa a halastavakat.

 Ekképp határozá meg AN és ENLIL a sorsot.

Ez AN szava. Ki merészelné jóra fordítani? 

Ki merné ENLIL akaratát megváltoztatni?

Óh! KI.EN.GI, félelem földje, csüggeteg népe!  

Elment a király, jajveszékelnek gyermekei.

Bizonyára a Nippur-i főpapság jóslata, miszerint Ibbi-szin alkalmatlan az uralkodásra, és új királyra, hatalomváltásra van szükség, hamar elterjedt. Ennek ismeretében egyetlen ember nem akadt, aki ellenszegült volna, aki kétségbe merte volna vonni Enlil isten akaratát. A szemita Isbierra gondoskodott arról, hogy isteni rendeléssel tegye szalonképessé az uralmát, még azon az áron is, hogy gőgös hatalomvágya miatt darabokra szakadt, és kietlen pusztasággá változott az ország, a népe pedig földönfutó lett.  Mire a sumirok újra felemelték a fejüket más város, más nép vette át a vezető szerepet. Iszin és  Larsza szemita királyai lettek KI.EN.GI  és KI.URI, azaz Sumer és Akkád új urai; de ők sem örökké… Felváltották őket a babiloni, és a kegyetlenségben mindeniket felülmúló asszír dinasztiák.

Mintha hazánk bú-bajáról szólna e vers. Az országhódító megszállóknak csak a nevük változott; lett belőlük török, osztrák, román, rác, tót, orosz, és mögöttük a nagy árnyék, a világhódító zsidó pénzhatalom. 

Péter királytól kezdve gr. Károlyi Mihályig sokszor megtörtént, hogy idegenek kezére került Magyarország. 1918-ban Károlyinak, a hírhedt őszirózsás forradalom még hírhedtebb miniszterelnöknek mindent elsöprő fékezhetetlen hatalomvágya szabadította rá a magyarságra a kommunista-zsidó csőcseléket, s taszította az országot a trianoni területrablás útvesztőjébe. Napjainkban pedig Gyurcsány és a társai raboltatják el azt, ami megmaradt.

Időről időre úgy tűnik, a magyar haza elvész, idegen kézre jut, ám a föld népe a helyén marad, s határtalan erővel újraéled, miként az ékiratos királylista utolsó sorai mondják:

„Királyság átvétele, nem jelent örökkévaló uralmat.”[12]

11. Sumir királylista a vízözön előtti királyoktól Kr. e. 1827-ig (20 cm, agyag, Ashmolean Museum, Oxford)

[1] Falkenstein: Die Ibbisin-Klage, Welt des Orients, 1950. 377. p.

[2] Schmökel, Hartmut: Úr, Assur Babylon, Europäischer Buchklub, Stuttgart, 60. p.

[3] Gyula pápa (337-352) rendelete értelmében a keresztény egyház december 25-én ünnepli Jézus Krisztus születésnapját (holott január 6-án volt). A karácsony egybeesik a turáni népek téli napforduló ünnepeivel. A régi magyarok is december 21-én ünnepelték a „sol invictus dei”, a legyőzhetetlen Nap megújulását, újjászületését, a sötétség fénnyé való változását. Gyula pápa tisztában volt azzal, hogy az új keresztény ünnepeket a nép nem tartaná meg, ezért a régi, un. pogány ünnepeket keresztény tartalommal töltötte meg. (MV)

[4] Simaski Elammal határos tartomány (MV)

[5] Erről Isbierra Mari levéltárában talált levelezése tudósít. (MV)

[6] Veenhof, Klaas R.: Geschichte des Alten Orients bis zur Zeit Alexanders des Gro3en, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2001., 77. p.

[7] Hrouda, Bartel: Der Alte Orient, Bertelsmann Verlag, München, 1991. 345. p. (A kép egy évezreddel későbbi asszír várostromot jelenít meg, de akár így is történhetett. MV)

[8]  Veenhof i.m. 77. p.

[9] Woolley, sir Leonard: Ur und die Sintflut, Brockhaus, Leipzig, 1930.,  136-137. pp. 

[10] Hrouda i. m. 344. p.

[11] Kramer, Samuel Noah: Mezopotamien, Rowohlt, Hamburg, 1976., 54. p.

[12]Jacobsen, Thorkild: The Sumerian King List, University of Chicago Press, Chicago, 1939.

Ibbi-szin, az utolsó sumir

uralkodó siratója

 II. rész

Ibbi-szin pecsétjének elő- és hátlapja (Louvre, Paris)

A magyarság elődnépeinek történetében felsejlik a mai magyar sors. Tükörképként mutatja őseink útját a Kárpát-medencéből való 4-5 évezreddel ezelőtti talán az első kiáramlástól a Kr. u. 895 (!) évi hon-visszafoglalásig.[1] E vándorút egyáltalán nem volt diadalmenet. Reményteli öröm, és kilátástalannak tűnő balsors kísérte. Remény, hogy hazára, nyugalomra lelnek, balsors, mert az egyik hazából kiűzettek, a másikat maguk hagyták el. Nevezhették őket sumirnak (KI.EN.GI[2]-nek), pártusnak, hunnak, avarnak vagy magyarnak, a szemita árnyéknép idővel utánuk ment, rájuk lelt, s elűzte őket a szálláshelyükről, nehezen meglelt hazájukból és a helyükre telepedett. Így kellett elhagyniuk folyamközi hazájukat, Mezopotámiát.

A Kárpát-medencéből való kiindulás oka ismeretlen. Mondják túlnépesedés, zord időjárás stb. következménye volt. Ám a sors kegyéből a több évezredes viszontagságos vándorút után a magyarság visszatért eredeti hazájába. „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát …”[3].

A Folyamközben a Kárpát-medencei Djemdet-Nasr nép a korábban betelepült al-Ubaid-i és az Uruk-i népcsoporttal békében megfért. Az agyagtáblák semmiféle faji, „nemzetiségi” ellentétről nem szólnak. A baj kb. Kr. e. 3400-3200 táján a szemita-amoriták megjelenésével és sokasodásával kezdődött. Kiszorították KI.EN.GI (sumir) és KI.URI[4] (akkád) népét a verejtékkel megteremtett tündérkertjéből, vagyis beültek a készbe. 

A négy emberöltőig tartó első szemita (akkád) uralmat a „hegyek sárkányaival”, a gutikkal még meg lehetett törni, de az elamita és az amorita-szemita kettős támadást kivédeni nem tudták.

Karóba húzott várvédők, harci kocsi és nyilas szemiták (Ninive)

Az elamiták hamarosan visszatértek a hegyeikbe, de a támadásukkal szinte helyet csináltak a fegyveresen betörő nyugati szemitáknak. A belső áruló támogatás sem maradt el. A bevándorolt, a politikai vezetésbe becsusszant idegenek, illetve a leszármazottjaik megteremtették a belső feltételeket a szemita hatalomátvételre. (Megjegyzem, ugyanez történik ma Magyarországon.)

KI.EN.GI (Sumer), az ország belepusztult, eltűnt. A befogadó nép elmenekült, behódolt vagy meghalt. 

Vad szélvihar, időt változtatandó, 

Törvényt döntő, egetverő orkán tombolt.

Elsöpörte KI.EN.GI régi igaz rendjét,

A jó királyok kora immár odalett.[5]  

ÚR.NAMMU (?)  (Kr. e. 2200, szobortöredék, 34,3 cm, Metropolitan Museum)

A zűrzavaros akkád és guti uralom után a III. ÚR-i dinasztia alapítója, ÚR.NAMMU a birodalom királya igazságosságáról és jó cselekedeteiről híres nagy hódító és nagy uralkodó volt.

UR-Nammu törvénykódexe 300 évvel megelőzte Hammurabiét

Törvényeivel népének és országának rendet, biztonságot teremtett: Korlátozta az égbeszökött adókat, a csalásokat elkerülendő szabályozta mértékegységeket, biztonságossá tette a kikötőket stb. A nép szerette; dolgozott, adózott, de nyugalomban, biztonságban és elégedetten élt a keleti elamiák és a nyugati szemita-amorita hadak támadásáig.[6] 

Romokban hevernek a hazai városok,

Puszta lett a karám, üres az istálló.

Az igavonó barmok hová levének?

A nyájat terelő pásztorok hova tűnének? 

Az ország és a nép tönkrement. A nyugati-szemita támadók a biztos győzelem érdekében letarolták az országot, halomra gyilkolták a lakosságot. Kifosztották a jól működő templomi gazdaságokat. Az akkád uralom idején rommá lett, ám a III. ÚR-i dinasztia idején újjáépített városokat, épületeket, templomokat, zikkuratokat újra lerombolták.

Az UR-NAMMU építette zikkurat madártávlatból (helyreálíltva)

Ékiratos tábla emlékezik meg az Eufrátesz középső folyásánál levő határnál egy erődítmény építéséről.[7] Eszerint Ibbi-szin[8], az utolsó komoly erőfeszítéseket tett országa védelmére. Sikertelenül.

A hódítók, az országrablók azóta is pusztítanak, rombolnak. A Habsburg I. Lipót osztrák császár 1699. évi várrombolási rendelete értelmében kötelezték a magyarokat saját váraik lerombolására, nehogy a rebellió tanyát verjen bennük. A Rákóczi szabadságharc (1703-1711) után a várrombolás ádáz dühvel folytatódott. Egy-két osztrák tulajdonban levő vár (pl. Siklós) menekült csak meg.[9] 

Poshadt immár a csatornák vize,

Satnya fű növi be a búzaföldeket,

A pusztán árvalányhaj lengedez…,

Sumerban ÚR város királyai számos csatornát ásattak. Egy oszlop-töredéken levő dombormű az imádkozó királyt mutatja, felette egy korsóból angyal önt vizet a földre. A király ekképp ad hálát istennek a víz termékenységet hozó áldásáért.[10] 

Babilon környéki csatornahálózat (Layard nyomán)

 A szír sivatag felől támadó hódítók útját pusztulás és a halál kísérte. Nem volt, ki tisztítsa a csatornákat, művelje a földet. Vad fű nőtt mindenütt. Megállt az élet Sumerban.   

Az anyák nem dédelgetnek gyermeket.

Az atya nem hívja gyengéden asszonyát,

Embere mellén kedvese nem repes,  

Az anya nem ringatja ölbéli gyermekét.

...Elnémultak a dajkák altatódalai…

A támadóktól ÚR, a főváros szenvedett a legtöbbet. A városvédőket legyilkolták, aki tehette elmenekült, s visszasírták a jó királyok biztosította törvényes és igazságos rendet és a békés életet.  

Várostrom (dombormű-töredék, Ninive)

Az ókori keleti népeknél nagy becsben állt a trónszék. A birodalom földjét jelképezte. Ha az ellenség elrabolta, ha „fogságba került” odalett a függetlenség, az önállóság, idegen kézre került a föld. Mintegy másfél évezreddel később a rómaiak elrabolták a Pártus Birodalom arany trónszékét.[11] A I. Oszroesz pártus nagykirálynak hosszas háborúság után sikerült Traianus császártól visszaszereznie. Az Árpádházi királyok korában a koronázási jelvények közt még számontartották a Magyarország földjét jelképező királyi trónust.[12] Azóta elveszett. Vele együtt elveszett, csonkult a haza földje.  

A királyi trónszék idegen földre jutott.

Vajh, lesz-e még igazságos bírói ítélet?

Idegené lőn a királyi hatalom.

Görnyedt vállal szemléli a nép.

Úgy tűnik, e sirató a magyar nép béketűrésére is ad magyarázatot. A sumir nép, minden baját szerencsétlenségét az istenek haragjának tudta be. Ez hitet örökölték a kései utódok. A magyarok is minden időben hajlamosak voltak arra, hogy mind az országos, mind az egyéni sorscsapásokban isten ítéletét lássák, ezért el kell viselni Isten büntetését. Sok-sok évszázada ennek szellemében folyik a könnyenhívő, istenszerető magyarság behálózása. Az idegenek zsoldjában álló szószólók, álszent papok, csaló politikusok, hamis próféták e hitet kihasználva arra ösztökélték/ösztökélik a népet, hogy békén tűrje a sorscsapásokat, ne tegyen ellene semmit, mert különben isten rendelése ellen vét. 

Istenítélet rúgta fel a törvényt,

Mert An haraggal tekintett földjére,

és ENLIL kegyesen az ellenségre...   

Igen, Nin-tu megtagadta önnön művét.  

EN.KI más irányba terelte a vizeket,    

Ekképp határozott An és EN.LIL…

 A III. ÚR-i dinasztia végnapjaira az istenek rangsora[13] megváltozott. EN.LIL-t, a teremtő lélekistent AN[14] váltotta fel. A neve egyszerűen „eget, magasat”, az istenek lakhelyét jelenti. E név mindmáig megvan a magyarban, hisz számtalanszor elhangzik a fohász: Adná a magasságos! Adná az ég!

ÚR.NAMMU  és EN.LIL isten, alattuk az építendő zikkurathoz igyekvő munkások (részlet UR-Nammu oszlopáról, mészkő, Univ. of Pennsylvania Museum)

E sirató szerint a III. ÚR-i dinasztia és a birodalom végét az istenek közös akarattal határozták el.  A Babiloni Birodalom létrehozói, a szemita-amoriták istenköre megtette a magáét. An, a főisten megharagudott a földiekre, EN.LIL, a lég istene az ellenséget támogatta, Nin-tu, a babiloni termékenység-istennő visszatartotta a szaporodást, EN.KI[15], a „föld istene”  elterelte a vizeket, a folyókat, betemette a csatornákat. Könnyű dolga volt, hiszen a parasztok már nem tisztították a vizesárkokat. A régi medrek kiszáradtak, az Eufrátesz új utat keresett, s messze került a korábban lakott területektől. A szántóföldeket, a romos városokat, az elhagyott tanyákat homokkal hordta be a szél.

Mert az istenek ekképp határoztak?!

(Folytatása következik.)

[1] Az 1892.II. tc. kimondja, hogy a magyar államalapítás 1000. évfordulóját 1895-ben méltón ünnepeljék meg. Ám a költségvetés tárgyalásakor kiderült, az előkészületek nem 3, hanem 4 évet vesznek igénybe. Ezért a millenniumot 1896-ra csúsztatták. In: Ponori T. Aurél: A magyar bejövetel és a csillagászat, Magyar Nemzet, 1982. nov. 17.

[2] Saját magát a nép nem sumirnak, hanem KI.EN.GI-nek (én a földre jött), más olvasat szerint „kengirnek/kingirnek” nevezte. In: Poebel, Arno: Grundzüge der Sumerischen Grammatik, Rostock, Selbsverlag…, 1923., 2.p. Megegyezik a magyarföldi besenyők „kangar” nevével. (MV)

[3] Thuróczy János: a magyarok krónikája. Európa, Bp. 1980. 76. p.

[4] E nevet az emigrációs magyar kutatók „urak földjé”-nek fordítják. Pontos jelentése: a „gyeplőtartó lovasok”, vagyis a lovasszkíták földje. (MV)

[5] E versszakkal fejeződik be az I. rész. (MV)

[6] Schmökel, Hartmut: Úr, Assur und Babylon, Europäischer Buchklub, Stuttgart, 1955., 51-52. pp.

[7] L.m.f. 59. p.

[8] Nemcsak Ibbi-szin, az utolsó sumir uralkodó, hanem az atyja, Su-szin a nagyatyja, Amar-szin is szemita nevet viselt. In: Schmökel i. m. 58. p. A nevek szemita voltát a héberül kiválóan tudó asszirológusok állapították meg. (MV)

[9] A mai hivatalosított vélemény: Nem mindeniket az osztrákok romboltatták le „hanem a helyi lakosok hordták szét építőanyagnak”. (In: toriblog.blog.hu). E megállapítás vitatható: ti. félig lerombolt várak köveit hordta szét a lakosság. A pilisi várak köveinek széthordásáért az osztrákok még fizettek is. Uszályok vitték a faragott köveket pl. Bajára, Győrbe, de még Bécsbe is. (MV) 

[10] Woolley, Leonard C.: Vor 5000 Jahren, Franckh’sche Verlagshandlung, Stuttgart, 81-82. pp.

[11] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010., 102. p. 

[12] Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája, Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, Vaja (1986í9, 19. p.

[13]Jastrow, Morris: Die Religion Babyloniens und Assyriens, I., Ricker’sche Verlagsbuchhhandlung, 1905.;  vö. a fentemlített istennév címszavakat.  

[14] A szemita-babiloni és asszír korban Anu lett. (MV)

[15] EN.KI a sumir földisten. A szemita korban ugyanazon feladatkörrel Eá-nak nevezik. A nevének jelentése „vízház”. (MV)

Hol vannak a magyar táltosok?

Álmaink táltosa

(Hazátlan–őrvidéki-magyarok honlapjáról)

Nyáridőben a határban, az erdőben a magányos sétálgatón, vagy a hóval befútt ligetben a buckák közt botladózón (ha egyáltalán valaki észreveszi) sajnálkoznak az emberek: Bizonyára valami baja van! Kutyát nem sétáltat, zenét sem hallgat, sietős dolga sincs. Mily egyedül lehet!

Pedig nincs egyedül. Hallgatja a szellővel, a szállingózó hópihékkel, a csillagok fényével üzenő Teremtő szavát. A kerek tisztáson feltekint az égre, nézi a futó felhőket, az éji homályában a csillagos éget. A magányosnak tűnő embert megcsapja, magával ragadja a végeláthatatlan Mindenség. Keveseknek adatik meg manapság a beszédes csöndben való elmélkedés. Az ember óvakodik a csendtől, mintha félne szembenézni a gondolataival. A környezet, a társadalom arra törekszik, hogy zajjal, harsány zenével, ostoba filmekkel, vetélkedőkkel stb. elvegye az embertől a gondolkodás, az elmélkedés, a Teremtőhöz való fordulásnak még a lehetőségét is. Nehogy véletlenül ráébredjen, lehetne másképp, szebben, jobban, boldogabban élni.

A magyar ember mindig keményen dolgozott. Ám a köztes időben, szép gondolatai voltak. Betartotta az atyái hagyományozta szokásokat. Ügyelte a csillagok járását, figyelte a vizeket, a szél fordulását, fegyelmezett a teremtőnek a természeti jelenségekben megnyilvánuló üzeneteire. Eszerint rendezte az életét, végezte a munkáját, igazította az ünnepnapokat.

Magyar paraszt

(XVIII. századi rézmetszet, OSZK)

Valamikor a XVIII. században Bécsben esett meg: Csizmás, szűrös, nagybajuszú, magyar parasztember egyre csak az eget nézvén bandukolt urához a Batthyányi palotába. Bámész nép, szájtáti utcagyerekek, cselédlányok csődültek kíváncsian a nyomába: Vajh’, mit néz a háztetőkön? Mivégre tekintget az égre? Az ura kérdésére, „mit csudált, kelmed, a nagy házakon(?)”, azt válaszolta: „Csak azt, miképp élhet meg ennyi ember anélkül, hogy ne látná Isten napocskáját felkelni és lenyugodni.”

Eleink az egyetlen, az örökkévaló, a mindenható Istent hitték és imádták. Tisztelték a Napban és a többi égitestben, a földön meg a tűz lángjában. Azt tartották, magyar népét különösen szereti. Tőle kértek áldást a jóakaróikra, s nem a saját, hanem az Isten bosszúállásával fenyegették meg az ellenségeiket; mondván: „Megemlegeted a Magyarok Istenét!”

A nyakas magyarok a láthatatlan, a természet dolgaiba rejtezett Isten tiszteletére hegyek, kősziklák tetején, tisztásokon gyűltek össze, ott hol az Atyaistenhez közelebb érezték magukat. Az erőszakos kereszténytérítés után, évszázadokig titokban hódoltak az ősi szokásoknak.  Jól látta Madách Imre: „Hitünk külföldi növény, mely népünk regényes gyermekkorával nincs összefűzve”. Voltak „olyan megtévelyedettek, akik a halottaikat nem a templom mellé, a cinterembe temették, hanem „ligetekbe és berkekbe, hogy a temetés után ott lakomázzanak és énekeljenek.”[1] Azért van Magyarországban annyi Ördögszikla, Bolondhegy, sőt Ördögszántotta hegy is van, mert a XI. századi nyugati papok, hogy a nép előtt utálatossá tegyék, keményen kiprédikálták a korábbi szent helyeket.

Kalaposkő (Kőszegi-hegység)

Népünktől a bálványimádás távol állt. Isten festett, faragott képét a tiszteleti helyeken soha nem ábrázolták. Senki nem tudja, hogyan nézhet ki, ám mindenben és mindenütt jelen van. Templomokra sem volt szüksége. A régi magyaroknak nem is voltak templomaik. Sőt amikor I. István, Aba Sámuel, Péter, I. András és I. László király korában a nyugati kereszténység erőszakos terjesztésének ellenhatásaként a régi vallásukra igyekeztek visszatérni, elsőként a templomokat rontották le, a püspököket és a papokat pusztították el. A keresztyén vallást Péter király térítőinek kegyetlenkedésén túl azért vették be oly nehezen, mert a kereszt, a Boldogságos Szűz Mária, a megholt szentek képei előtti „tisztelgés” kívántatott meg tőlük.

Európa is elismerte: „A magyarok pogányok voltak, imádták Istent, a fölöttébb lévő lényt, …a papjaikat Táltosnak hívták.[2]

A nép a táltosaival együtt „a forrásokhoz, fákhoz, kövekhez járt áldozni”[3]. Az Isten tiszteletére „…kövér lovat ölvén meg, a pogányok szokása szerént, nagy áldomást tettek.”[4] Ki-ki a kupáját[5] borral töltötte, s mielőtt kiitta volna, az ég felé emelte, áldásokat kívánt nemzetére, barátaira és atyafiaira; magának nem tartotta illendőnek, hogy jót kívánjon, mert ha az Isten az egész nemzetet megáldja, akkor ő is a többi között áldott lészen. Azért nevezték e szent vendégséget áldozásnak, az ivást áldomásnak, vagy mások megáldásának. A táltosok ölték meg az áldozati állatokat, feldarabolták, és nyersen széjjelosztották az áldozók között, vagy pedig megfőzték; tetszésök szerint kivévén a maguk részét.[6]

Az Isten szolgálatára rendelt nagy tekintélyű táltosok atyáik évezredes tapasztalatai, szokásai szerint igazították el a hozzájuk fordulókat. Tanácsadással, füvek ismeretével, orvoslással, jövendöléssel foglalkoztak Testet-lelket gyógyítottak. A szavaikban nyoma sem volt az ezerév alatt elburjánzott hamisságnak, álságos számításnak. Kötelességük volt a néppel együtt fohászkodni az Istenhez, a népet megáldani, a vallási szokásokban útmutatást adni. A mai önjelölt, kicicomázott, elmebeteg módjára rángatózó táltos nem táltos. A magyar táltos nem hivalkodó, hanem csendes, szerény, segítőkész.

Tiszafüred környékén táltosnak tartott öreg Pista

(mek.oszk.hu)

Minden napkeleti nép, csakúgy, mint a magyar az ősi törvény és a szokásjog értelmében az embereket a foglalatosságuk szerint csoportokra, rendekre osztotta. A legelső volt a papi rend; a kezükben volt a tudományok mívelése. Különféle áldozatok, imádságok által ők voltak az emberek és az istenek közti közbenjárók, összekötők. Efféle feladatuk volt a Pártus Birodalom kebelében, Margianában, Bactriában és Sogdianában és Hürkániában élt magyar elődök[7] papjainak. Párthiai hazájában a magyarok kusita népcsoportja[8] Zarathusztra zend vallását követte[9], s a Kárpát-medencei hazába való érkezéséig jónéhány, a maicheius vallással ötvözödött elemet őrzött meg belőle.

Zoroaszter

(Freskó-részlet, Dura Europos, Szíria)

Ezek egyike a karvalycsőrös szörnyből vasorrú bábává szelídült népmesei alak[10], a másik maga a táltos és a paripája, a tátos.

Orros/kontyos pince (Kőszeg-Hegyalja, cáki pincesor)

A zend vallásos irodalom gazdag és terjedelmes lévén, a táltosoknak művelt, írástudó embereknek kellett lenniük. Nagy buzgalommal gyakorolták a népnevelést, a férfiak javarészét, de a nőket is megtanították a (rovás)írásra-olvasásra.[11]

Táltosnak születni kell, kiképeztetés által táltos senki nem lehet. Az Isten az anyja méhében formálja táltosnak a hatujjú gyermekecskéket. Manapság egyre gyakrabban. Ám a kórházban az orvosok észrevéve az újszülöttön a hatodik ujjacskát, a táltosságot megelőzendő, kötelezően lecsípik. Könnyen gyógyul a seb, nagyobb korra nyoma sem marad.

A magyar néphit szerint minden anya hetedik gyermeke, ha az fiú, és a születésekor rendkívüli testi tulajdonságokkal bír, foggal jön a világra, esetleg serteszerű szőr látszik a hátgerincén, táltos lesz. Az ilyen gyermek felnőve meglátja a földben elrejtett kincseket.[12] Ha a születésekor a bába kikottyintja, hogy táltosként született, 7 éves korában eltűnik, elviszik a táltosok.

„Göncöl táltos, ki a kocsit feltalálta, igen tudákos ember volt, mindennemű dolgokról tudott, beszélt a madarakkal, fákkal, növényekkel, értette a csillagok jelentését, sok csudákat tett, halálát nem látták, úgy vélték, hogy az égbe tűnt el; valamint a földön mindig görbe rúdu kocsin járt, úgy most az égen utaz éjenként a csillagzatban.”[13]

Öreg csillagok (Toroczkai Wigand Ede)

Köztudott, hogy a magyar vezérek, s szinte mindenik Árpádházi király táltos volt. Szentséges királyok voltak. Az Isten megjelölte őket. A vállukon, a lapockájuk felett aprócska, tölgyfalevélet formázó anyajegy leledzett. Könyves Kálmán[14] soha el nem ismert fiának, Borisznak/Boricsnak ez anyajegy okozta a halálát. Elvegyülvén a katonái között trónkövetelőként törekedett Magyarországra. Nándorfehérvár környékén, a bizánci-magyar határon katonai csetepatéban vesztette életét.[15] Mondják, hogy hűsítse magát levetkezett, s megmártózott egy patakban. Az utána küldött orgyilkos a jegyéről ismerte fel, s leszúrta.

Aba Sámuel, a szent király

(Nádasdy Mausoleum)

A krónikáink elmarasztalólag említik, hogy a Vazulfiak, Levente, András és Béla édesanyja Tátony nembéli (de genere Tatun) asszony volt. Lehetséges, hogy „Tatun” elnevezés a táltos szót rejti, s ez ifjak nemcsak az édesatyjuk, de az édesanyjuk révén is főtáltosi családból származtak; s azért hívattak haza Kievből, hogy álljanak a nemzeti szabadságharc élére. A magyarság jellemző tulajdonsága, hogy minden elégedetlensége, elkeseredettsége dacára, csak akkor vett részt igazán a[16] nemzeti felkelésben, szabadságharcban, ha megfelelő, királyi, fejedelmi vérből való lett a vezér. (Rákóczi zászlaja alá akkor sereglett a nép, a nemesség, miután Tarpán Esze Tamás felkérésére a szabadságharc vezérévé lőn.)

Anyanyelvünk mindmáig megőrizte a régi magyarok bölcseinek, papjainak taltos, táltos vagy tátos elnevezését. A XIX. században a szót „taltos”-nak ejtették (vö. Kresznerics). A népnyelv a l hangkivetéses (elisio) változatot „tátos”-t is használta, miként a koldus-kódus esetében. A nyelvérzék a kiesett „l” mássalhangzót pótlandó az első szótagot az á magánhangzóval megnyújtotta: „tátos”. E változatot kapcsolták össze a „tát, tátog” kifejezéssel, mondván a szibériai sámán az ajzószerek okozta révülése közepette erősen tátog. (A magyar táltos soha nem használt ajzószert!) Mások szerint a „taltos/tátos” szóban a tudás, a tudákosság alapfogalma rejlik benne, ami fogalmi rokonságban áll a „tud, tan, tana” kifejezésekkel, s így kapcsolatban állhat a bölcsesség és tudomány egyiptomi istene Thaut/Taut!Thot nevével.[17]

Az ibiszfejű egyiptomi Thot isten (Halottak könyve)

A szerepkörüket tekintve mind a középkori, mind az újkori források a táltosokat azonosítják a tudós kelta papokkal, a druidákkal, illetve a pártus, az óperzsa, a méd bölcsekkel, a mágusokkal.[18] Időben visszafelé haladva a Kr.e. IV-III. évezredben virágzó káld-sumir nyelv ismert szókészlete alapján a magyar „táltos/taltos” szó a tudással, a bölcsességgel mutat jelentésbeli kapcsolatot.

A mai hivatalosított nyelvtudomány a magyar nyelv legősibb nyelvi rétegét a finnugor alapnyelvhez sorolja. Bármelyik mai magyar történelmi nyelvészeti szakkönyvből kiderül, hogy a vizsgálandó finnugor  ⃰alapszó előtt levő csillag a hipotetikus, a mai finnugor nyelvek alapján következtetett változatot jelzi. Tehát a finnugor alapszó nem létezik, semmilyen nyelvemlékben nem fordul elő. Ezzel szemben a magyar alapszókincs szavainak tömkelegét lehet az írásos emlékekkel rendelkező 5-6 ezer éves káld-sumir nyelvből levezetni.

Ilyen a „táltos” szavunk is.

A toldalékoló káld-sumir nyelvben a TAL és a TAS szónak megvan a maga jelentése.[19] A nagy időbeli távolság miatt a mai magyar nyelvérzék a „tal-tas” összetevőit szótagnak érzi. S a két szó jelentése érdekes módon egybevág a középkori magyar szótárak „mágus, tudós, bölcs” meghatározásával.

A káld-sumir ékiratos szövegekből a TAL.TAS összeforrott összetételként eddig nem került elő, de külön-külön igen.

Összeolvasva: TAL.TAS = ~ bölcs ember, vagyis bölcs úr.

A TAL alapjelentése „állati fül”. További jelentései: „tud, tudás, bölcs, bölcsesség. A TAS a „kutya, ember, hős” jelentésű, UR olvasató káld-sumir szó óbabiloni változata.

Az óbabiloni korban, vagyis az Ó-babiloni Birodalomban a káld-sumir nép együtt élt a szemita babiloniakkal, de már kiszorult az irányító, vezető helyekről. A későbbi egyre erősödő szemita-asszír fenyegetettség, üldözés hatására a műveltségteremtő káld-sumrok megindultak a méd hegyek felé, s létrehozták I. és II. Rúzsa nevű uralkodóik irányításával a kaukázusi URARTU országot. Az óperzsa, majd az arab terjeszkedés átszorította őket a Kaukázuson Dentumagyariába; majd a hun-magyarokkal együtt őseik földjére, mai hazájukba, a Kárpát-medencébe tértek meg.  Ez évszázados vándorlások alatt forrhatott össze a TAL és a TAS kifejezés állandó összetétellé, s lett belőle a régi magyarok papjainak a neve, a táltos.

Eszerint a honfoglaló TAS vezér, Lehel nagyatyja nevének jelentése „úr, hős”. E nevet általában a török „tas=kő” jelentésű szóból származtatják, ami az „hős, ember” szó jelzője lehet: „kő ember ~ kőkemény ember ”. Ám még jelentésátvitelt sem kell feltételezni, hiszen a káld-sumir NA = „kő” alapjelentésű szónak átvitt értelmű jelentése „ember”.

A magyar táltosok igaz irányítók, vallási vezetők voltak. Becsületüket, de a mai magyar nép  becsületét sem szabad másoknak átengedni! Ez azon magyarok ellen szól, akik szívesebben mozdítják elő mások ügyét, semmint a sajátjukat, s szívesebben emelnek a tisztségekbe idegeneket, semmint magyarokat.

Vajon Isten rendelhet-e népünknek idegenszívű pásztort, vezetőt, akinek a rábízott bárányok nem ismerik, nem értik eszejárását, nem fogadhatják el szavát?

.

[1] Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Ladislai Regis Decretum, Scheitlin & Zollikofer, Sangalli, 1849., I. 329.p.

[2] Dussieux, Louis: Essai historique sur les invasions des Hongrois en Europa et specialement en France, Imprimerie de Ducessois, 1839. 17. p.

[3] Endlicher i. m. Ladislai regis Decretum, I. 330.p.

[4] Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Bp. 1875., 94. p.

[5] Hasonló lehetett a székelyek féltve őrzött serlege. Csíki Székely Krónika, 1695. 27., 29., In: Csíki Székely Krónika. Magyar Ház, Budapest, 2000., 23-24. pp.

[6] Strabón: Géographika, Gondolat, Bp. 1977., 758. p.

[7] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010., 15-16. p.

[8] Ők a honfoglaló magyarok un. déli ága (MV)

[9] Pálfi Károly: A magyar nemzet ősvallása, Vargyasi Máté Ernő könyvnyomdája, Budapest, 1941., 29. p.

[10] Pálfi i.m. 26-27. pp.

[11] Pálfi i. m. 32-33. pp. és Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek, Matrona, Győr, 2008., 6. p., 161. p.

[12] E kikötés bizton azt célozta, hogy a táltos rendnek ne kelljen minden 7. gyermeket átvenni, hanem kiválogathassa a tehetségeseket és a szépeket, 7 évesen nem volt nehéz rákölteni, hogy foggal jöttek a világra (Pálfi nyomán MV).

[13] Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia, Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest 1854., 450. p.

[14] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk., Bp. 1980., 170. p.  és

[15] Révai Nagy Lexikona, Révai Testvérek Irod. Int. Rt., Budapest, 1911. III. köt. 552. p.

[16] Képes Krónika, Szépirodalmi Kvk., Bp. 1978.,89. p., Horvát István: Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről, Trattner, Pest, 1820, 61. p.  és Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006. 51. p.

[17] A magyar nyelv szótára (Czuczor-Fogarasi) I-VI., Atheneum, Bp. 1874. III.köt. 146-147.

[18] Kresznerics Ferencz: Magyar szótár, I-II., Budán a Magyar Királyi Tudom. Egyetem’…[1832], II. 241. p.

[19] Sumerische Lexikon, I-IV., Sumptibus Pontifici Instituti Biblici, Roma, 1933. és a Manuel d’Épigraphie Akkadienne, Imprimerie National, Paris, 1948. alapján.

Hamisítás, netán gyerekes tréfa?

Jónéhány hete kereng az interneten az alábbi figyelemreméltó kép: Szoknyás káld-sumir férfialak mintha egy-egy a számítógép félét kezelne. A felületes szemlélő felujjong: Minő felfedezés! A Kr. e. 3400-2400 táján Mezopotámiában élt káld-sumirok ismerték és használták a számítógépet!?

1. kép: A mezopotámiai UR városának a Kr. e. 2500 tájára datált királysírjából előkerült, világhírű mozaikzászló (Standard of UR) részlete.[1]

”A sumerokhoz számos találmány köthető, de azt tudtad-e, hogy ők találták fel az első computert?”[2] – írja a képhez tartozó angol nyelvű magyarázó szöveg.

Nem, ezt bizony senki nem tudta.

Álló férfialak figyeli az 1. sz. képen a számítógép-félét kezelő szoknyás ülő férfialakot. Az ötlábú asztalkán levő „számítógép” ívelt formája szinte megszólalásig hasonlít az USA kereskedelmi forgalmában 1977-ben megjelent ADM-3A típusú[3] számítógéphez.

Vajon az amerikai formatervező ismerte a fenti képet, vagy más lappanghat a háttérben?

2. kép: ADM-3A típusú számítógép oldal- és előlnézetben[4]

Látván a képeket eleinte jómagam is bedőltem; s mindent elsöprő heuréka-érzés kerített a hatalmába; miközben azon töprengtem, miként kerülhette el a figyelmemet e „számítógépes” ábrázolás, holott igazán jól ismerem az ÚR-i mozaikzászló minden részletét. Az alul-felül húzódó mozaik csík, a lazúrkő berakásos háttér, a kagylóberakásos alakok ugyancsak hasonlítanak egymáshoz. Tehát joggal vélhető, hogy a számítógépes kép a jelenetekben bővelkedő zászló egyik vagy másik oldaláról való.

A sumirok és a kortársaik, továbbá a jóval előttük és a jóval utánuk élt népek egyike-másika valóban fejlett műszaki ismeretekkel rendelkezett. Tanúsítják ezt „a különféle földtani rétegekből egyre-másra (előbukkanó) megmagyarázhatatlan eredetű és meghatározhatatlan korú leletek... A kivitelezésük… felülmúlja azon ősi népek tudását, amelyeknek az emlékei között rájuk találtak. A tudomány mai állása szerint nem is lehetnének ott. E korszakolhatatlan tárgyak készítői… eltűntek a föld színéről.”[5] A megmaradt tárgyi emlékeiket a késői, az elődeik magasműveltségét feledő, alacsonyabb műveltségű népek szent ereklyeként tisztelték, és sok esetben tisztelik ma is.

3. A „Béke” jelenete UR város jelképén (British Museum, London)

E doboz-szerű, mind a négy oldalán mozaik-berakásos jelenetekkel borított királyi jelvényt ÚR városában jeles ünnepeken hordozták körbe-körbe. Pontosan úgy, mint manapság az egyházi körmeneteken a szent zászlókat, szent ereklyéket, pl. Szt. István király jobbját.

1927-28-ban a mezopotámiai ÚR városában feltárt királysírok egyikében Sir Leonard Woolley, angol régész fedezte fel a város felségjelvényét. A hosszas és aprólékos restaurálás teljes szépségében varázsolta elő a két négyszögletes 55 cm hosszú, 22,5 cm magas táblából és egy-egy trapézalakú oldaldarabból álló jelvényt. A tetejét egy keskeny, díszítetlen téglalap fogta össze. Az egészet tartórúdra szerelték, hogy a körmenetben hordozni lehessen.

Valóban hordozható lehetett, hiszen a jelvény egy férfi-csontváz válla mellett feküdt. Minden bizonnyal az uralkodó jelvény-hordozója volt ő. A mozaik itt-ott pirossal élénkített lazúrkő-lapocskákra erősített kagylóberakásos alakokból áll. A kivágott kagylóformákra rárótták a részleteket, az arcvonásokat, a ruhák cakkját stb, majd szurokkal ráragasztották a lazúrköves mozaikalapra.

4. kép: Úr felségjelvényének oldallapjai és a kinagyított jobboldali középső kép.

A trapézalakú oldallapokat mitológiai állatjelentekkel díszítették. A baloldali középső képen bongyorhajú szemita pásztor és ágaskodó rackajuh jelenete, továbbá az öltözékéből ítélve egy sumir fiúcska látszik.

A nagy táblák a Háború, illetve a Béke jeleneteit mutatják.

A Béke-jelenet az ünneplő királyt és a családtagjait ábrázolja. A báránybőr szoknyás alakok széken ülnek. A felsőtestük csupasz. Álló alakok, talán a cselédek szolgálják ki őket. A kép jobbszélén egy zenész kis hárfáját pengeti, mellette egy fekete hajú szemita nő, kezét mellére téve talán énekel.

5. A hárfás és feketehaú szemita „énekeső”

A második és a harmadik sorban a szolgaszemélyzet az ellenségtől elragadott zsákmányt cipeli, és az ízes falatokat hordja a lakomához. Az egyik kecskét hajt, a másik két halat cipel, a harmadik a hátára nehezedő teher alatt görnyed. A második sorban a rackajuhot noszogató férfialak, mind a haját, mind a viseletét tekintve szemita.

Tehát e korban (Kr. e.  3000 táján[6]) már beszivárogtak Sumerba a szemita nomádok, a feketefejűek, ám akkor még csak szolgasorig jutottak. Néhányszáz évvel később, amikor már kellőképp megsokasodtak, került sor a szemita-akkád hatalomátvételre.

6. A „Háború” jelenetei UR város felségjelvényén.

A fenti táblán a felső sor közepén a magasabb termetű uralkodó, mögötte három szolga v. családtag, utánuk a király üres kocsija elé fogott lovakat vezető gyerek, a legvégén a hajtó. A jobb oldalon a katonák hátrakötött karú pucér foglyokat vezetnek a király elé.  A második sor bal oldalán szigorú rendben, előretartott fokossal vonul a királyi falanx. A harcosok fején rézsisak. Általvetőjük olyan, mint a magyar pásztorok subája. Előttük a csuha nélküli könnyűgyalogság. Tapodnak az elesett ellenségen, és hajtják a menekülőket. A legalsó sorban kistermetű lovak húzzák a harci szekereket. Mindeniken egy fegyveres és egy kocsis áll. A baloldali hátvéd-kocsit húzó lovak még békésen baktatnak. Az előtte levő harci szekerek gyorsabban gázolnak át a holttesteken, az élenlevő lovak már olyannnyira vágtatnak, hogy a szekéren állók alig tudják tartani az egyensúlyukat.

E jelvény történelmi dokumentum. Rajta van a korabeli teljes királyi udvartartás, a szolgák és a pásztorok. Kiváló képet ad a korabeli mindennapokról és a szemmelláthatóan jól szervezett, a lakosságnak biztonságot nyújtó hadseregről.

Egyvalami hiányzik a képekről: a számítógép. Nincs és nem is volt.

Aki részletesen nem ismeri az ÚR-i felségjelvényt, jóhiszeműen bedől, s fennen hirdeti: „Lám, lám, már a sumirok is ismerték és használták a számítógépet!

Csakhogy a számítógép-formának se híre, se hamva. Valaki szórakozott és kihasználta a számítógép adta lehetőséget, hogy létrehozza a sokakat megtévesztő képsort, s az ÚR-i felségjelvény elemeiből összeállítson egy nemlétező számítógépes idillt.

Olyannyira sikerült neki, hogy e „hírlapi kacsa” szaporodásnak indult.

Felbukkant egy spanyol nyelvű portálon, továbbá angolul egy sumir irodalmi alkotásokat reklámozó hirdetés részeként.[7] Ezen már két férfialak nyomogatja nagy-nagy figyelemmel az ókori  számítógépet (a billentyűzetet?).

A „kacsa” szaporodását megelőzendő érdemes egybevetni az ÚR-i felségjelvény eredeti képeit és a kreált számítógépes montázst.

Vajon kiderül-e, a hamisító mely elemeket használt fel?

Úgy tűnik, a „Háború” oldallapot el lehet vetni, mert a számítógépes jelenet ülő alako(ka)t  ábrázol,  s mindenik  öltözéke olyan, mint a „Béke” táblán.

Az alábbi két képen zöld vonal jelzi a nyilvánvaló azonosságokat.

7. kép: A „ Béke” és a kétszámítógépes kép alakjainak összehasonlítása.

A dupla számítógépes kép az 1. sz. kép tükrözése; még a baloldali első alak is, amelynek észrevehetően kicsit megformálták a fejét.

A három álló alak minden változtatás nélkül át lett másolva. Jobbról a második álló alak szoknyájának alsó részén a téglalap alakú feketés kopás, az eredeti tábla némely korábbi felvételén még megvan, a mostaniakon viszont ugyanolyan formájú fehér elszíneződésnek látszik. (Tán valami tisztítás nyoma lehet).

A „számítógépek” dobozát, házát könnyedén ki lehetett alakítani az eredeti kép valamelyik, bizonyára a középső ülő alak ülepéből, kissé több munkával esetleg valamelyik térdhajlatból.

Az ülőkék térd felöli oldala teljesen egyenes; bizonyára le lett vágva. Ti. az eredeti képen egyetlen olyan ülőke sincs, amelyiknek az állatlába után két lába lenne. Lehetett válogatni, hogy a hét ülőke közül melyik légyen e csonkításra a legalkalmasabb.

A „számítógép” tartóasztalkájához az uralkodó ülőkéjét kissé meg kellett bolygatni, s a lábak közti hézagokat pedig bebarnítani.

S az eredmény, egy „tökéletesnek” tűnő, szinte olyan kép lett, mintha az ÚR-i királysírokból előkerült uralkodói jelvényről, zászlóról származna, csak éppen az a baja, hogy nem igaz. Arra viszont jó, hogy sokakat megtévesszen, bolonddá tegyen, s közben az alkotója vidáman kuncoghat „tréfája” idétlen sikerén.

[1] www. ancienttimes.net/ikonboard/upload/sumercomputerA

[2] L.m.f.

[3] Gyártó: Lear-Siegler, Inc of Anaheim, California, USA.

[4] retrotechnology.com és siconoc.com

[5] Marton Veronika: Világkatasztrófák, Matrona, Győr, 2011., 1. p.

[6] Wolley adata. A mai hivatalos számítás szerint Kr. e. 2600-2400 között készülhetett.  (MV)

[7] The Electronic Test Corpus of Sumerian Literature.

A káld-sumir nép mindennapjai

"Falusi idill" valamikor Kr.e. 3000 táján Mezopotámiában

(Pecséthenger-nyomat rajza; Weber: Altorientalische Siegelbilder, 405)

A Kr. e. 4000 táján Mezopotámiában a viselkedésmódjában, a szokásai ban  a magyarsághoz hasonlító  káld-sumir nép tökélyre vitte a növénytermesztést és az állattenyésztést. Mindkét nép ugyanazon háziállatokat tartotta: Szürkemarháik, rackajuhaik voltak, a nyájaikat puli és komondor ügyelte. A pecséthengerek tanúsága szerint a XVII. században nálunk kipusztult szalontai disznaik voltak.

Ökrök menete[1]

Alkonyatkor, amikor a szürkület már beborította az Eufratesz partját a templom szürkemarha-csordáit terelgették össze. A kövér fű hizlalta vastagprémű rackajuhokat és a möndölöcskéket PA.SI.TIR-ok, „a karám gyapjasainak őrei”,  vagyis a pásztorok noszogatták az akol felé. A lábasjószágot pulikutyák, komondorok vigyázták, szét ne széledjenek, el ne kódorogjanak.

Sertést formázó Jemdet-Nasr-kori vörösmárvány-amulettek

Szalontai disznó (Pallas Nagy Lexikona)

A pásztorok a poros úton poroszkáló állatokat az uruki É.ANNÁ-nak, az ég templomának karámjaiba terelték. A fejés végeztével napi kenyér- és söradagjukért igyekeztek a templom-szolgákhoz. Az írnokok pontos feljegyezték ki, mennyit kapott, s mindenki megkapta-e a járandóságát.

Tejfeldolgozás[2]

Az ékiratos feljegyzések szerint mintegy 300 féle sört készítettek. A szolgák is sört ittak. Nem különösebb jótéteményből, hanem mert a víz, ha nem közvetlenül a templomok forrásából, ciszternáiból származott, ihatatlan, fertőző volt.

Nyájat terelő vagy vadászó kutyák[3]

Napnyugtakor, az enyhetadó szürkületben a zikkurat előtti téren gyülekezett Uruk városának apraja-nagyja. Megtértek a pusztából a kutyáikkal a vadászok.

A fenti tábla másik oldalán jól látszik egy farkát csóváló kutya körvonala

A műhelyekből tereferélve jöttek a kézművesek, az asztalosok, a fémművesek, a fazekasok, a kő- és a pecséthenger-metszők.

Asszír kézművesek[4]

Az asszonyok magasra tűzött hajjal, felkötött gyapjúruhában nagy agyagkorsókban hordták a folyóról a vizet, mások a templom előterében levő tűznél lepényt sütötték. A bronzsisakos katonák a hosszú lándzsájukat a vállukra vetve pihenőre érkeztek. Az írnokok, a papok és az udvari tisztviselők cakkos szoknyájukban feszítettek. Az írnokiskola agyagpadjai mellől kiszabadult gyerekemberek önfeledten viháncoltak.

Az Inanna-templom előtti térre rendre érkeztek a karavánok. A szamarak hátán jól megrakott kosarak, batyuk. A hajtók a templom-raktár előtt várakozó írnokokhoz igyekeztek, hogy jegyzékbe vétessék a rakományaikat.

A munkafelügyelők és az írnokok, feljegyezték a templom szolgálatában végzett munkákat, a teleírt táblákat polcra helyezvén tódultak a térre.  Az Euprátesz-csatorna partján a kerti munkában elfáradt rabszolgák, a csatornatisztítók és a téglaverők üldögéltek. Van ki pihent, a mások tereferéltek, eszegettek; várták az esti hálaadást.

INNANA, a régi nevén NIN.KHUR.SAG, a hegyes ország istennőjének díszes mészkőtemploma délnyugati-északkeleti tájolású volt. Teraszán 40x18 méteres agyagtűkkel ékesített falú szentély áll.  A döngölt falakat sűrűn egymás mellé illesztett mázas „agyagtűk”-kel erősítették meg.  Az agyagtűk színes feje hullámvonalas, háromszög- vagy virágformájú mintázata megkapó szépségűvé varázsolta az templomokat, a palotát vagy más agyag-építményt.

„Agyagtűk”[5]

A templomból kihallott az istennőhöz szóló esti kántálás. A zikkurat KA.PU-ja előtt, a zenekísérete mellett „PA.PÁ-k könyörgő imával kérték Inannát: A nap leszállta után, az éj sötétjében tartsa távol a várostól és a népétől a gonosz szellemeket! Az esti fohász végeztével a téren összegyűlt emberek szétszéledtek. Ki a kunyhójában, ki a templomi szálláson tért nyugovóra.

Uruk városát említik a legrégibb ékiratos táblák. Első építői az un. al-Ubaid műveltséghez tartozók voltak. Emlékeiket Uruk városának legalsó, a Vízözön-előtti ásatási rétegében találták meg. A felsőbb rétegekben az Chorezmiából, az elamita Susa felől betelepült uruki népesség házmaradványai használati eszközei, edényei, és pecséthengerei kerültek elő.  Fentebb, a IV. ásatási a Folyamközbe a Kárpát medencéből az írásbeliséget megával vivő, un. Jemdet-Nasr népcsoport nyomaira bukkantak. Uruk volt az a település, a maga 18 műveltségi rétegével, ahol kb. Kr.e. 5000-2900 között[6] itt élt káld-sumir nép mindhárom összetevőjének emlékeit megtalálták.

Sörös- vagy italos korsót cipelő emberek [7]

A sivatag homokjából milliószám előkerült kőből, fémből, égetett agygból készült pecséthengerek hitelesítésül és névjegyül szolgáltak. A méretük 2-15 cm között ingadozott. Különféle csillagászati események, a hétköznapi életből vett jelenetek, állatok, növények élethű vagy stilizált rajzai, különféle geometriai minták stb. vésettek a hengerpalástra. Az írnokok a kereskedelmi szerződéseket, beszolgáltatási és javadalmazási táblákat az aláírást helyettesítendő pecséthenger-nyomataikkal látták el. A GA.TÁ-t, a borítékul szolgáló agyagtokot lezárták s lepecsételték.

A korabeli eseményekről, az emberek életéről, vallási és egyéb szokásairól a pecséthengerek szinte többet árulnak el, mint a nagy, lenyűgöző műalkotások.

Az uruki asszony[8]

A Folyamköz lakói nem folyamatos fejlődés révén szerezték meg a mindmáig kisugárzó magasműveltségüket. Berossos, a Kr. e. 3. évszázadban élt babiloni Marduk-pap írta meg Chaldea történetét. Bár a műve nem maradt meg, de néhány ókori író hivatkozik rá: Eridu közelében szállt ki az Eritreai- tengerből Oannes, Enki isten küldötte, az emberiség első tanítója. Megmutatta az embereknek, miként éljenek, miként tegyék szebbé, jobbá szabott sorsukat. Mesterségekre, földművelésre, téglavetésre, házépítésre, kenyér, sör stb. készítésére okította őket; mindarra, amire egy letelepült népnek a fennmaradáshoz, boldoguláshoz szüksége lehetett. Megismertette velük a művészeteket.  Felfedte, miként fedezhetik fel a csillagokban Isten akaratát. Lehozta nekik a számokat az égből… Mondják emberi nyelven beszélt, ételt nem vett magához. Éjszakára visszament a tengerbe. Halfeje és halfarka volt. Idő múltán újabb halemberek jöttek a tengerből, és tovább tanították az embereket, alaposabbá tették tanult ismereteiket, majd újra eltűntek.

Oannest ábrázoló dombormű az asszíriai Nimrud városából[9]

A káld-sumir kornál több évszázaddal későbbi a fenti Oannes-jelmezes asszír pap domborműve. Éppen a datolyapálmák mesterséges beporzását végzi, miként valamelyik halember tanította. E beporzás megkezdését égi jelek, csillagállások jelezték: Midőn Tavasszal a Tigris és az Eufrátesz vidékéről nézvén a csillagos eget, a Szűz-csillagkép β Virginis csillaga megállapodik az Oroszlán farán, akkor kell kezdeni a datolyapálmák beporzását.

A pap fején jól látszik a halat formázó sipka és a hátán lógó halbőr-csuha. A karját óra-szerű karkötők övezik. Feltételezés szerint távoli, a káld-sumirok előtti valamelyik világkorból származnak. A papok anélkül, hogy a rendeltetésüket ismerték volna egyet-kettőt ékszerként viseltek, az istenszobraik karjára többet is tettek.

A Kr. e. IV-III. évezredben a káld-sumirok békében éltek. Művelték a földjeiket, ápolták a kertjeiket, a csatornáikat, gondozták az állataikat, az országukat tejjel-mézzel folyó Kánaánná varázsoltak. Mígnem a sivatagi szemita-amorita népek meg nem jelentek.  Egyre többen és többen szivárogtak be az országba. Hozták magukkal új erkölcseiket, kegyetlen szokásaikat…, és átvették a hatalmat. A káld-sumirok meg szolgává, rabbá lettek a saját hazájukban.

Naramszin semita-akkád uralkodó győzelme[10]

[1] Innana uruki temploma falán levő mészkő-, kagylóhéj-, réz-, és agyagberakásos fríz (Kr. e. III. évezred, al-Ubaid kor, 22x85 cm, University of Pennsylvania Museum, Philadelphia)

[2] Fríz, Ninhursag templom, al-Ubaid kor,

[3] Kr. e. 3100-2900, agyagtábla, 2,17x2,36x1,63, Metropolitan Museum of Art,

[4] Hasonlóképp dolgozhattak a káld-sumirok is (bronz, Yale Univ. Library)

[5] A rendeltetésük a mai csempékhez hasonlóak. (Égetett agyag, 25x37 cm, Kr. e. III. évezred, al-Ubaid kor, University of Pennsylvania Museum, Philadelphia)

[6] A város legfelső műveltség-rétegének korát kb. Kr.e. 500-ra datálják (MV)

[7] Pecséthenger nyomat, Suruppak, Kr. e. III. évezred

[8] Alabástrom, 21,5 cm, Djemdet Nasr kor,  Kr. e. III. évezred eleje, Bagdad, Iraq Museum - A II. Öböl-háborúban elveszett, majd visszakerült Irakba. Az iraki múzeumukból eltűnt, elrabolt ismert, sokhelyütt publikált műtárgyakat visszaszolgáltatták. A kevésbé ismertek új gazdára leltek, még az aukciós házak is értékesítik.  (MV)

[9] Smith, George: Chaldäische Genesis, Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1876. 40. p.

[10] Részlet Naramszin győzelmi oszlopáról (Louvre, Paris)

Miért káld-sumir a sumir?

(II.rész)

Mes_zkalamdugnak, Ur város hercegének kontyos aranysisakja (UR, királysír, Kr. e. 3800-3400, Bagdad Múzeum (?); a másolata a British Museumban van)

A mezopotámiai toldalékoló nyelven beszélő nép műveltsége, anélkül, hogy bárkiben tudatosulna, korunkban is érezteti hatását. A XIX. századi tudósok vagy egy évtizedig vitatkoztak, mi névvel illessék, végül a francia Jules Oppert javaslatára a sumir/sumer/szumer nevet adták neki, annak ellenére, hogy Francois Lenormant, francia akadémikus kimutatta, a „sumir” elnevezés Kr. e. 2000 táján, Hammurabi korában bukkan fel először, amikor e népnek már híre-hamva sem volt Mezopotámiában: beolvadt, elvándorolt, elpusztíttatott.

A névadási javaslatok között többször előfordult a káld, vagyis ahogy a magyar források nevezték a kháldeus név. Felmerül a kérdés, alátámasztható-e valamiféle kézzelfogható bizonyítékkal ez elnevezés.

A válasz a „Népek táblájá”-nak nevezett, akkád pecséthenger-nyomatban rejlik. A nyomat  e nevet azért kapta mert a rajta levő egyik másik alak későbbi népek, földrajzi területek névadója lett. Minden bizonnyal a többi is, ám a nevükből egyértelműen nem derült ki, mely népek lettek az utódaik.

2. Népek táblája (kb. Kr. e. 2800, Uruk, pecséthenger-nyomat)

A nyomaton öt nagyméretű férfialak látszik. Az őket két szélről keretbe foglaló szöveg és alatta a két teherhordó ugyanaz. Ti. a pecséthenger a puha agyagba forgatva végtelenített nyomatot hagy; annyiszor ismétlődik a kép, ahányszor fordul a henger.

Szembetűnő az férfiarcok különbözősége. Balról az első kettő markáns, szinte durva vonásai szemita talán akkád/asszír jellegűek. A másik három arcélét a kusita orr finomabb vonalúvá teszi.[1]

A többinél egy gondolattal nagyobb középső alakot a fejfedője, a hatalmat jelképező felfelé tartott jogara (fokosa), méltóságteljes tartása, az erejét fitogtató izmos karja és ökölbeszorított keze különbözteti meg a mellette levő alakoktól. Ő lehet a legmagasabb rangú. Az öltözéke a Jemdet-Nasr kori ábrázolások férfialakjaiéhoz hasonló. Kontyos hajviselete az egyik Ur-i királysírból előkerült aranysisak kontyos haj-kiképzését formázza.

A balszélen a hátratekintő levő férfi általvetett kötőt, fegyverzetet, íjat, s leeresztett buzogányt tart. Pomponos lábbelije a hettita viseletet idézi. Vaskos orra, arcéle, göndör szakálla a mellette levő, lefelé fordított jogart tartó alakéhoz hasonló. Csak a hajviseletük és az öltözékük különböző.

A főalak mögötti borotváltfejű szakálltalan alak papi viseletet hord. Úgy tűnik, mintha valami (agyagtábla?) lenne a kezében. Az mögötte levő szakállas alak a karjára támasztja a jogarát.

Az egyik teherhordó, mintha ülőkét, a másik meg vállravetett szütyőt cipelne.

A szöveget felülről lefelé, jobbról balra kell olvasni. A szövegoszlopok száma (5) megegyezik a nagyméretű férfialakok számával (5).

Az alábbiakban az első helyen a férfialakok és a hozzájuk tartozó névoszlop, majd a jelek megfejtése következik.

1. A jobb első szövegoszlop a balszélső  alakhoz  tartozik:

Olvasat: BI.KU. ([2]).LU

Jelentés: félelmetes elfogott idegen (személy)

Bizonyára nem így van, de nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar anyanyelvűekben a BI.KU.LU olvasat a „bika” képzetét idézi. E férfialak testtartása, visszapillantása elárulja, hogy lefogott bikához hasonló belső indulat feszíti, amit megerősít beszélő nevének jelentése: Korábbi ellenség, rabulejtett személy lehet, akinek kénytelen-kelletlen csatlakoznia kellett a győzteshez. Az első helyen való ábrázolása teljesen megfelel a szkítafajú népek hadi szokásának, miszerint kevésbé megbízható „szövetségesek” küldetnek előre, hogy szem előtt legyenek. A megbízhatóak pedig hátra, akár szolgák, akár nemes méltóságok. A fenti kép pontosan ezt ábrázolja.

Sajnos a szkítafajú magyaroknál e szokás a visszájára fordult. Jobbára oly megbízhatatlanok voltak a csatlakozott, szövetségesnek tartott népek, nemzetiségek, hogy a megbízható magyarokat kellett az elővédbe, sőt a harcok dandárjába is küldeni. A magyarok fogytak, fogyatkoztak, a nemzetiségek pedig Magyarország kebelében, mint puha fészekben szaporodtak; olyannyira, hogy 1920-ra megszerezték azokat a területeket (Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék, Őrvidék), amelyekért a magyarok évszázadokon át a véröket ontották.

2. A baloldali második alak sem lehe eléggé megbízható, hiszen előre utastatott.

Olvasat: URU.GAL.LU

Jelentés: a védelmező nagy ember (király)

A férfialak hátrafelé tekint, ügyeli a mögötte álló vezért. Bizonyára szövetséges, esetleg vazallus „király”, általános szóhasználattal „lugal” lehet, akinek a serege, csapata a harcban véderő faldatát láthatta el. Behódolt voltára utal a lefelé tartott „királyi pálca”, a jogar.

Az URU.GAL.LU beszélő név. Feltűnően emlékeztet a magyar „uralkodó” szóra. A káld-sumir és a magyar népet elválasztó mintegy ötezer év alatt efféle hangátvetés könnyedén előfordulhatott.

3. A középső férfialak erőt, hatalmat sugároz.

Olvasat: KAL.DU[3]

Jelentés: Az ország vezére, hatalmasa (vezére), minden bizonnyal az ország fejedelme.

E férfi visel egyedül fejfedőt; erejét, hatalmát nemcsak méltóságteljes tartása, hanem izmos karja is jelzi, mintha figyelmeztetné az előtte álló két csatlakozott népcsoportot képviselő alakot: „Jó lesz vigyázni! Én vagyok az ország elseje, a népemé a hatalom.”

E név a bizonyítéka annak, hogy Kr. e. 3000-2800 táján a Mezopotámiát benépesítő szkítafajú, toldalékoló nyelven beszélő nép KAL.DU-nak nevezett uralkodója lett országának (Kháldea/Káldea/ névadója.

KÁL-nak nevezték Tas vezér fiát, Vérbulcsu apját, Gizella, I. István magyar király feleségének ükapját.[4] E név több földrajzi névben, összetételben is feltűnik: Heves-megyében a Kál, Kál-Kápolna, a Felvidéken Kálna, Ez elnevezések arra utalnak, hogy a települések Kál vezér birtokai lehettek. A Vas-megyei Káld község pedig Árpád vezér unokáját, Levente horka-méltóságot viselő fiának nevét idézi.

4. A középső alak mögötti férfi megbízható szövtséges lehet.

Olvasat: MEZ.SAR

Jelentés: szövetséges

E kifejezést jobbára írnoknak, asszírul „dub-sar” összetétellel írják át, ám a szótár lehetővé teszi a  MEZ.SAR/MES.SAR-ként való hangzósítást, ami inkább kifejezi az „ország fejedelméhez” való viszonyt, mint az írnok. Nevének jelentéséből kitűnik, hogy az „ország vezérének” híve, az ő oldalán, pártján álló hív szövetséges.

Az öltözéke alapján e simaarcú férfialak papi ember lehet. Megbízható, hűséges, különben nem állna közvetlenül a főalak mögött.

A MEZ.SAR hangzósítása a „magyar” népnevet sejteti. Ennek ellenére nem helyes beugrani a hangzásnak, s főleg nem a sikamlós latin betűs átírásnak. A két népet ötezer év választja el egymástól, s egyetlen hasonló hangzásúnak vélt szó még nem bizonyíték, akkor sem, ha köztudott, hogy a magyarok éppoly hűséges szövetségesek, mint  MEZ.SAR lehetett.

5. A fejedelem  mögötti  második férfi is szövetséges.

Olvasat: US.KU.ZU

Jelentés: hűséges idegen támasz

Az US.KU.ZU elnevezés az asszír szövegekben „iskuzai”. a görögöknél „askuzai” néven tűnik fel[5]. A források egyeznek abban, hogy ez az önmagukat „skolot”-nak nevező a szkíták régi neve.[6]

Nemcsak US.KU.ZU beszélő név jelentéséből, hanem KAL.DU, a középső alak mögött elfoglalt helyéből is kitűnik, hogy e jogarát felfele tartó férfi olyan szövetséges (minden bizonnyal a népével együtt), akinek jellemzője a hűség; a szkítafajú népek sajátja. Vállalásukat, szövetségben való kötelezettségüket mindig megtartották; hűségesek voltak, mégha a kedvezőtlen végkifejlet már előrevetítette az árnyékát. Az adott szóhoz való hűséget, a szkítafajú népekre, köztük a magyarokra is jellemző „könnyenhívést” a másként gondolkodó, más erkölcsi felfogású idegenfajúak (ha egyáltalán lehet a galád tetteket erkölcsösnek nevezni) minden időben kihasználták. A 955-ös Lech-mezei un. „vesztes” csatától az 1920-ban bekövetkezett békediktátumig, sőt napjainkig is a magyarság sok-sok esetben látta hűségének és „szavatartásának” kárát, melynek eredménye megnyomorított hazája lett.

A Kr. e. III. évezredben uralkodó KAL.DU neve köszön vissza a Kr. e. 625-ben alapított Új-Káldeus Birodalom nevében. II. Nabukodonozor (Kr.e. 605-562) idején a II. babiloni fogságukat töltő zsidó írástudók a Tora megírásához szükséges ismereteiket az ékiratos levéltárak, könyvtárak anyagából merítették, s minden bizonnyal itt fedezték fel, hogy a régiségben ez országot Kháldeának hívták. Említik is, hogy Kr. e. 1200 táján szökött el  Ábrahám Úr-Kasdim-ból, vagyis a Kháldában levő Ur városból.

Hogyha a KAL.DU név két és fél évezred után egy Birodalom elnevezésében (majd pár évezred múltán  Magyarországban) ismét felbukkan, akkor ismert lehetett a köztes időszakban is, mégha ékiratos emlék nem maradt vagy eddig nem  került elő róla.

A KAL.DU név indokolja a történelem hajnalán Mezopotámiát benépesítő, toldalékoló nyelven beszélő nép „káld” elnevezését, amit célszerűnek tűnt kiegészíteni a „sumir” szóval, így lett belőle „káld-sumir”.

[1] Maspero, Gaston: Geschichte der morgenländischen Völker im Altertum, Engelmann Verlag, Leipzig, 1877. 141-142. pp.

[2] A szövegoszlopban levő / jel személyre utal; hangzósítása nem valószínű. (MV)

[3] A vonatkozó jelet általában KI-nek olvassák; a szótár szerint a DU is helyénvaló. (MV)

[4] Padányi Viktor: Vérbulcsu, Ausztrália, 1955., 9-10.p.

[5] A Biblia is hasonlóképp említi a szkítákat.

[6] Lexikon Alter Orient, VMA-Verlag, Wiesbaden, 1997., 405. p.

Az aradi tizenhárom

Pannónia! Ne felejtsd el a halottaidat, vádlóként élnek ők!

Az aradi vértanúk levétele a bitófáról (ismeretlen festő alkotása, XIX. sz.)

Az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot a Szent Szövetség égisze alatt az osztrák császári és az orosz cári haderők kegyetlenül vérbefojtották. A vitatott és szükségtelen világosi fegyverletétel után az osztrákok bosszúvágya nem ismert határt. Az 1850-ig tartó megtorlást Haynau, a „brescai hiéna”, 1849-1850 közt a bécsi udvar teljhatalmú magyarországi megbízottja vezényelte le. Utasítására az osztrák rögtönítélő bíróságok 4628 magyar szabadságharcost fogtak perbe, és mintegy 500 halálos ítéletet hoztak, ebből 110-et végrehajtottak. Az 1849. október 6-án hajnalban Aradon golyó, illetve kötél általi halált halt 13 vértanú: egy altábornagy, tizenegy honvédtábornok és egy honvéd ezredes. Ugyanezen a napon  Pesten gr. Batthyányi Lajos felelős magyar miniszterelnököt főbelőtték.

Magyarországon úrrá lett a gyász és a fájdalom. Minden magyar családban sirattak valakit. Nem lehet tudni, hogy a haza vesztét vagy a szeretteik elvesztését gyászolták-e jobban? A kettő elválaszthatatlanul egybeforrt a magyar szívekben.

Az 1849. október 6-i gyászos ítéletvégrehajtás után szárnyra kelt a kivégzett aradi tizenhárom vezetéknevének kezdőbetűiből összeállított mementó, s hogy az osztrákok se feledjék, németül:

"Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht,

Als Kläger Leben Sie."

Pannónia! Ne felejtsd el a halottaidat, vádlóként[1] élnek ők!

P - Poeltenberg Ernő lovag, honvéd tábornok - osztrák nagybirtokos nemes, 1829-től hivatásos katona, huszárkapitány a 4. huszárezredben; átállt a magyarokhoz.

V - Vécsey Károly gróf, honvéd tábornok - kisbirtokos magyar főnemes, Ferenc József nevelője volt, 1848 tavaszától a Hannover huszárezredben őrnagy, átállt a magyarokhoz.

D - Damjanich János honvéd tábornok - szerb katonacsaládból származott, 1820-tól katona Temesvárt, 1848-ban szóváltásba keveredett Haynauval, ezért Olaszországba vezényelték, visszaszökött és átállt a magyarokhoz.

Dessewffy Arisztid honvéd tábornok - magyar nemes, 1819-1839-ig a Radeczky huszárezred kapitánya, nyugállományú katonatisztként csatlakozott a magyar szabadságharchoz.

T - Török Ignác honvéd tábornok - kisbirtokos magyar nemes, 1816-tól szolgált az osztrák hadseregben, 1848 szeptemberétől Komáromban alezredesként várerődítési parancsnok; a vár őrségével együtt átállt a magyarokhoz.

N - Nagysándor József honvéd tábornok - vagyontalan magyar nemes, 1819-1847-ig az osztrák hadseregben huszártiszt, nyugállományú kapitányként állt át a magyarokhoz; l848-ban nemzetőr-őrnagy. A tavaszi hadjárat után tábornok lett.

A - Aulich Lajos honvéd tábornok - pozsonyi német polgár, 1812-től katona, résztvett a napóleoni háborúkban, 1848-ban lépett át a magyar honvédségbe, a Batthyány-kormány hadügyminisztere.

K - Knézić Károly honvéd tábornok - horvát katonacsaládból származik, 1824-től a varasdi határőezredben, majd Galíciában szolgált, 1848-ban századosként csatlakozott a magyar honvédséghez.

Kiss Ernő honvéd altábornagy, dúsgazdag magyar-örmény nemes, 1818-tól utász, 1848-ban a Hannover-huszárezred parancsnoka, átállt, a magyarok oldalán harcol a délvidéki szerb felkelők ellen, a bánáti hadtest vezére, majd az Országos Főhadparancsnokság vezetője.

L - Láhner György honvéd tábornok - német polgári családból való, 1812-től a komáromi 33. gyalogezredben szolgált, 1848-ban lett őrnagy, majd átállt a magyarokhoz. A hadügyminisztériumban a feladata a honvédhadsereg felfegyverzése és ellátása volt. Nagyváradon létrehozta a szabadságharc fegyvergyártásának központját.

Leiningen-Westerburg Károly gróf, honvéd tábornok - elszegényedett német főnemesi család sarja, 1835-ben lett katona, a családja tulajdonában levő un. 31. „Leiningen” gyalogezred századosa; 1848-ban magyar honvéd, majd a tavaszi hadjárat után tábornokként a 3. hadtest parancsnoka.

Lázár Vilmos honvéd ezredes - magyar-örmény nemesi család sarja, 1834-1844-ig az osztrák–magyar hadsereg hadnagya. 1848-ban a magyar 39. honvédzászlóaljnál szolgál. Bem apó ezredessé nevezte ki, a 9. hadtest parancsnoka. Törzstiszt létére a tábornokokkal együtt ítélték halálra.

S - Schweidel József honvéd tábornok - vagyontalan német polgári család sarja, 1814-ben Simonyi óbester keze alatt közhuszár, harcolt a napóleoni háborúkban. Az osztrák 4. huszárezred tisztjeként  felesketi tiszttársait a magyar alkotmányra, 1848-tól magyar tábornok, Buda visszafoglalása után a város parancsnoka.

A tizenhárom aradi vértanú (Bellony László festménye, 1900, wikipedia.org))

Haynau bíróságai mintegy másfélezer kisebb-nagyobb rangú honvédtisztet és katonát a hírhedt kufsteini, bécsújhelyi, brünni stb. várfogságra ítéltek. A közhonvédek harmadát besorozták az osztrák hadseregbe, s a hazájuktól távol, főleg a magyarellenességükről elhíresült tartományokba vezényelték őket.[2]

Aki tehette a halálbüntetést, a rabságot vagy a besorozást, elkerülendő idegenbe menekült:

„Meg áljatok fiuk fáradt vitézek

Szép hazámra még egy szer visszanézek

Pihenjünk meg még utolszor hantjain

Ha vérel sem segithetünk bajain…”[3]

[1] A „kläger” eredeti jelentése felperes. (MV)

[2] Varga Ottó: Aradi Vértanúk Albuma, Arad Szabad királyi Város tulajdona, Budapest, 1890.

[3] Honvéd búcsú 1849-ből, Zilah János kis daloskönyvecskéje (Kiskunhalas)

Sumer, szumer vagy sumir

Sumer és Akkád

1844, a mezopotámiai sivatag homokja alól felbukkant évezredes szobrok ékiratos emlékek felfedezései óta különféleképpen ejtik Mezopotámia földjének és népének régi nevét. Holott igazán egyszerű, mert a nép soha nem hívta magát és országát sem sumernak, sem szumernak, de még sumirnak sem, hanem KI.EN.GI[1]-nek (=kangarnak).

George Rawlinson, a British Museum igazgatója, és Jules Oppert, francia asszirológus az ékírás nem sémita feltalálóit először szkítáknak, majd az ékiratos szövegek alapján akkádoknak nevezte. A XIX. századi kiadványokban még e néven szerepelnek, ami manapság sok tévedés forrása lett.

A XX. századra a szakirodalomban és az általános szóhasználatban az ókori mezopotámiai népnevek egyöntetűbbek lettek. Akkád alatt a Kr. e. III. évezred első felében a káld-sumirokat leigázó, országukat elfoglaló sémita népet értik. Kr. e. 2800 körül UR.ZABABA, KIS város káld-sumir uralkodójának kegyeltje, a sémita feketefejű szolganép közül kiemelkedett Sargon/Szargon, nemcsak KIS városállam ellenségét, a szomszédos városállam királyát,  LU.GAL.ZA.GIS.SI-t győzte le és fosztotta meg a trónjától, hanem rövid úton a jótevőjét, UR.ZABABÁT is.  A négy generációig fennálló Akkád Birodalmat e puccs hívta életre.[2]

Sargon és Lugalzagisi/Lugalzagesi ékiratos története (Louvre, Paris)

Az akkádok a káld-sumirokkal egyazon nyelvet beszéltek, és ugyanolyan írásjelekkel írtak. Ám, ha egy mai kiadványban szerepel az „akkád” kifejezés, akkor Mezopotámia sémita népét kell érteni alatta, de ha egy XIX. századiban fordul elő, akkor a ragozó nyelvű káld-sumirokat. XX. századi példa erre a „Manuel d’ Épigraphie Akkadienne”, a megtévesztő című, un. Labat-féle szótár[3]. A cím alapján általában úgy vélik, akkád nyelvű szótárról van szó, holott nem az. Akkád szó, írás egy szál sincs benne, annál több a babiloni-asszír ékjel. René Labat a szótár szerkesztője a káld-sumir szavak, kifejezések latin betűs átírása és a francia nyelvű jelentés mellett feltünteti az asszír átírásokat is. Az akkádot nem, mert a 136 évig[4], fennálló Akkád Birodalom nyelve, írása a káld-sumir volt. manapság bármennyire is erőltetik, sémita-akkád jel nem létezett, csak káld-sumir.   Tehát ez egy francia nyelvű káld-sumir, babiloni és asszír szótár, nem pedig akkád.

Kis város romjai – A királyi palota maradványa

A káld-sumir valóságosan beszélt nem sémita népnyelv volt. A sémita nyelvektől nemcsak teljes szókincsében, hanem nyelvének szerkezetében is különbözik. A nyelvtani elemeket (toldalékokat) a szótőhöz illeszti, anélkül hogy a szótő alakilag megváltozna, tehát agglutináló, vagyis ragasztó, közismertebb szóhasználattal ragozó nyelv.

Az agglutináló (toldalékoló) nyelvekben az elő- és az utótagok elkülönülése a káld-sumir nyomán a japán, a szamojéd és a török, és nem utolsósorban a magyar, a baszk, a gael stb. nyelvre is jellemző.

Mind a káld-sumir, mind a magyar nyelv szavaiban a nyelvtani kapcsolatokat kifejező elő- és utótagok, vagyis a toldalékok felismerhetően elkülönülnek egymástól és az alapszótól (gyöktől). Ez nemcsak a mai magyar nyelv, hanem a legrégibb, magyar nyelvű nyelvemlékünk, az „I. András király korabeli imák”[5] sajátja. E nyelvemlék összekötő kapcsot jelent a réges-régi káld-sumir és a mai, idegen (angol stb.) nyelvi elemektől mentes tiszta, szabatos magyar nyelv között.

Anyanyelvünk csodája, hogy Nagy-Magyarország szerte a magyar anyanyelvűek, lett légyen akár mai, akár ezeréves szöveg, elvonatkoztatván a régies betűformáktól és a helyesírástól, minden különösebb nehézség nélkül megértik egymást. Miként megértik az említett, 1046-ban I. András, magyar király parancsára íratott nyelvemlékünket, Vatának, a magyarság német- és idegenellenes szabadságharca vezetőjének egyházi imába foglalt megátkozását is:

Részlet az I. András kori imák-ból

sent maria assunt hyveuk  (Szent Mária asszonyt hívők!)

....

grazdua lofuu vutu (Garázda lófő. Vata!)

perus boghula toran urenus (Pörös bogumil! Törvénye urának)

ni.zobathaya heu gehnahabul (Ne szabadítsa ki a gyehennábul!

A flektáló (hajlító) sémita, indoeurópai stb. nyelvekben miként pl. a főz ige a latinban (coquo, coquere, coxi, coctum), a németben (kochen, kochte, h. gekocht), a franciában (cuire, il cuit, cuit/cuite), az angolban (to cook, cook, cooked), az olaszban (cucinare, /lui/lei/ cucina, /lui/lei/ ha cucinato) stb. a toldalék a szótővel egy alakzattá mosódik össze.

Kr. e. 3200-tól kezdődően az eladdig káld-sumirok lakta Mezopotámiába fokozatosan szivárogtak be a sémita amurru népek, így az akkád „feketefejűek” folyamatosan utánpótlást kaptak. A káld-sumirok és a semita nép évszázadokig keresztül egymás mellett élt. Midőn Babilon állandó fővárossá lett az ország uralkodó nyelve sémita lett; előbb a babiloni, majd vele szinte párhuzamosan az asszír nyelv. A korabeli iskolákban ezidőtől foglalkoznak erőteljesebben a káld-sumir nyelvvel, nyelvtannal, amely kb. még egy évezredig a vallásos szövegek és az istentiszteletek szertartásainak nyelve maradt csakúgy, mint a középkorban a latin.

Hammurabi törvényoszlopa

A babiloni Hammurabi koráig (kb Kr. e. II. évezred) az ékírásos szövegeket (sokat utána is!) káld-sumirul kell olvasni!

A sémita babiloniak a káld-sumiroktól, az ékírás feltalálóitól átvették az írásrendszert, anélkül, hogy valami újat hozzátettek volna. Átvették a gazdasági és az állami élet teljes írásos nyilvántartásának gyakorlatát.  Adott volt ugyan a sémiták természetes kereskedelmi érzéke, mégis tény, hogy a babiloni szövegek, a gazdasági listák és a szerződések tele vannak káld-sumir nyelvi, nyelvtani fordulatokkal, szavakkal, bizonyítva, hogy az akkádok, a babiloniak és az asszírok voltak az átvevők, nem pedig fordítva. Átvették a vallásos hagyományokat, a szemléletet is, úgyszólván az egész vallási rendszert. Pl. a babiloniak istennevei teljes egészében káld-sumir eredetűek. A káld-sumir vallás elemei babiloni-asszír közvetítéssel mentődtek át a gnosztikusok és a manicheusok stb. vallási képzetébe.

A XIX. században még egyéb nevekkel is illették a káld-sumir népet. Hívták kasd-szkítának, turáninak, szkítának stb. Oppert, francia asszirológus szerint a nyelv nagy urali (szkíta, tatár vagy turáni) nyelvcsaládhoz tartozott. 1869-ben a British Museum-ban talált kétnyelvű, káld-sumir és asszír-babiloni nyelven írt töredékes agyagtábla szövege alapján ő javasolta elsőként e népre a sumir elnevezést. A tábla múzeumi jelzete: 14013[6].

A „midőn fenn úgy lenn” jelentésű káld-sumir szöveg és a latin betűs átírás:

olvashatatlan

[AN.TA E.URI.KI]         AN    .          TA    .              EME    .               KU

Az ugyanazon jelentésű akkád-babiloni-asszír szöveg és a latin betűs átírás:

olvashatatl.

[saplis]           ak    -          ka      -         da     -                e    -     lis   -     su

[-me-ra-a?]

(A tábla vége letörött! Mindkét sor hiányos)

A szöveg töredékes. A tábláról a szögletes zárójelben levő szavak  hiányoznak vagy olvashatatlanok; más táblákon levő ugyanilyen szöveg alapján lettek kiegészítve. Ennek ellenére Oppert úgy vélekedett, hogy a második sorban levő sémita szövegben a „su” után a „mera” következhetett. Így kereszteltetett el az önmagát KI.EN.GI-nek nevező nép sumer-nak.[7]

A mai szóhasználatban a szumer, sumer elnevezés nemcsak a káld-sumir, de az első babiloni ékiratos szövegekben sem fordul elő. Nincs a nippuri, a tellói, a ninivei stb. agyagtábla-levéltárak anyagában, de a Fara szövegekben sem.

A „sumir” népnév elsőként Hammurabi (Kr. e. 1728-1686) törvényoszlopán és a párizsi Louvre-ban levő Hammurabi-feliratokon mat su-mi-ír-im (Sumirország) alakban tűnik fel. Samassumukinnak (Kr. e. 668-648), az új-asszír birodalom második uralkodójának kétnyelvű szövegében pedig su-mi-ri kifejezésként.

A XIX. században Lenormant nyomán Galgóczy János[8] új-asszír ékjelekkel vezeti le a „sumir” elnevezést. (A jelek pontosításához a segédlet René Labat: Manuel d’Épigraphie Akkadienne c. szótára):

SU

A jel alapjelentése kéz. Másodlagos jelentése egyebeken kívül kap, megragad, elragad, megkap. Kiejtése egyértelműen SU, nem pedig a szu.

MI

A jel alapjelentése nyelv, de jelenti még a létigét (lenni), és egyebek között a hatalom, erőszak, harcol, parancs stb. fogalmát is. E második ékjelnél már valóban vitatható, hogy a kiejtés MU vagy MI. A Labat-féle szótár szerint mindkettő helyes. A MI hangzósítást az alábbi, harmadik ékjel támasztja alá. Samassumukin, asszir király „kétnyelvű feliratában ugyan ri, de Hammurabinál íri…, mivel a sumir nyelv hangtanánál fogva az í magánhangzóval kezdődő szótag előtt az előző szótag csak í-vel végződhetett, s az egymás mellett álló két í ’magánhangzó’ egy í-vé tömörült össze.”

RI

A jel alapjelentése gyapjú-gereben. Egyéb jelentése megragad, elvesz, zsákmány. A kiejtése RI.

„Az előadottakhoz képest a szumer név írása bármennyire legyen is szokásos, helytelen s egyedül a sumir, legföljebb talán a sumer a helyes.”

Bobula Ida klasszika filológus-sumerológus  kiemeli, hogy a magyar anyanyelvűek sokkal könnyebben ejtik ki (és szebben is hangzik) a sumir szót, mint a sumert vagy a szumert. Így aztán a XX. század elejére köztes megoldású elnevezések alakultak ki: Az országnak mint politikai alakulatnak a neve Sumer, a népnév pedig sumir lett. Hasonló megkülönböztetés manapság is van: Bulgária lakói a bolgárok, nem pedig a bulgárok.

Cháldea (Sumer, Mezopotámia déli része) babiloni nyelven kasdu, asszírul kaldu, régebbi névformája KAS.DA. A kifejezés jelentése minden változatban „a föld kusa”. A babiloni kas, az egyiptomi kes jelentése KUS. Mivel a görögök, a rómaiak, sőt a Biblia is káldoknak hívta a sumirokat, célszerű tehát e régi népet káld-sumir névvel illetni. A káld szó utalna a régiségre, a sumir meg a mai elnevezésre. Így összevonva mindenki megérti, és senkinek sem lehet kétsége, mely népről van valójában szó. A káld szóhasználatot megerősíti egy Kr. e. 3200-ból, a négygenerációs akkád korból származó ékiratos tábla, az un. népek táblája, amelyen egy férfialak KAL.DU-nak, a „föld elsejének, első (emberének) neveztetik”.[9]

Az ókori keleti népek nagy előszeretettel használták (és használják ma is) a beszélő neveket. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeket, az uralkodókat, de még a földrajzi területeket, országokat, hegyeket, vizeket a rájuk legjellemzőbb nevekkel illették. Nyomokban megvan ez a magyar népmesékben: Az egyik mesében a pusztán száguldó lovast Szépmezőszárnyának, a másikban Csinosomdrágának, a nagyerejű mesehőst pedig Vas Lacinak[10] hívják.

Összegezve a SU.MI.IR  kifejezés három ékjele azt jelenti, hogy „hatalommal elragadott zsákmány”, vagyis elfoglalt, megszállt terület, leigázott ország. S valóban a sémita akkádok, a babiloniak, de az asszírok is cselvetéssel, harccal, öldöklő háborúval, népirtással foglalták el a káld-sumirok országát, s tették rabbá a megmaradt népet. Ezt tükrözi a „sumir” kifejezés.

[1] Jelentése: Én, a földre jött vagy küldött.

[2] Schmökel, Hartmut: Das Land Sumer, Kohlhammer Verl., Stuttgart, 1956., 66-67. pp.

[3] René Labat: Manuel d’ Épigraphie Akkadienne, Imprimerie National, Paris, 1948

[4] Az un. középső időszámítást véve alapul az Akkád Birodalom a német tudósok szerint 159, az angolok szerint 200, a franciák szerint 180, az olaszok szerint 380, a magyarok szerint 136 évig állt fenn. Az első uralkodójuk Sargon (56 év), utána egymást váltva a két fia Rimus (9 év) és Manistu (15 év), az unokája Naram-sin (54 év) és a fia Sar-kali-sarri (15 év) uralkodott. (MV)

[5] Marton Veronika: Az I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006. 62-64. pp.

[6] Bezold: Catalogue of the Kouyunjik Collection in the British Museum, London, 1893., 1354. p.

[7] Me3erschmidt, Leo: Zur altbabylonischen Chronologie, 270-304. Orientalistische Literaturzeitung, Berlin, VIII. Jahrgang, 1905.

[8] Galgóczy János: A sumir kérdéshez, Ethnographia, 1899., 354. p.

[9] A pecséthenger-nyomat szövegének megfejtését ld. a következő cikkben. (MV)

[10] A régiségben a „vas” kifejezés jelentése: szkíta.

Álmos fejedelem neve az ékiratokban

(IV., befejező rész)

Álmos nagyfejedelem szobra az Országház keleti homlokzatán (Mikula Ferenc, 1905.)

Az ókorban a Róma közelében a Tiberisbe ömlő patakot és magát a patak istenét Almo-nak (Álmos) hívták. Ragyogó tiszta vizében „Cybele (Kübele) istenasszony papnői egyetsmást mostak”.[1] A név minden bizonnyal etruszk[2] eredetű. Másképp nem magyarázható e kora-latin elnevezés, az Almo és a mezopotámiai AL.LA.MU stb. név nagymérvű hasonlatossága, továbbá a vízzel és az isten/szent kifejezéssel való kapcsolata. Ráadásul mindez egybevág Anonymus leírásával: Álmos „latinul annyi, mint szent” és Emese „méhéből (Álmosként) forrás fakad…” és „…az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.” [3].

E cikksorozat II. részében említett „Nagy ékiratos istennév-listán” van még egy az Álmossal és a vízzel összefüggésben álló istennév a(z) ^dA.LA.MU[4]. E névben a vízzel való kapcsolat még szemléletesebben jelenik meg, mint a már tárgyalt AL.LA.MU, a „a bőséget adó fokos istene” kifejezés magyarázó nevében a  ^dMES.LAM.TA.É.A, „a másik választott istenszülött a fényre törő víz” szószerkezetben.

Mind a(z) ^dA.LA.MU (bőséges víz hozá) név első, mind pedig a már megfejtett ^dMES.LAM.TA.É.A (…istenszülött a fényre törő víz) utolsó szava, illetve ékjele vizet jelent. Az első szószerkezetben a víz alanyként, a másodikban névszói állítmányként fogható fel.

A(z) ^dA.LA.MU jelentése: A víz, a bőséges adta isten. Magyarosan: A bőséges víz adta/hozta isten.

A fenti kifejezésben a „bőséges” a mai magyar nyelvben előforduló un. hátravetett jelző, mint a „vettem almát, pirosat”.

Sajnos a tábláról a név második, magyarázó része kitörött. Így meg kell elégedni magában a névben rejtező, viszonylag egyszerűen megfejthető jelentéssel, hogy bő víz adta/hozta istenszemélyről van szó.

Istenség az állatokkal körülvett ladikban. (pecséthenger nyomat, al-Ubaid kor)

Mezopotámiában a régiségben ugyan sok ásott, mesterséges öntözőcsatorna volt, de azok vizére nem jellemző, hogy valamit sodort, vitt volna. A „bő, bőséges víz” folyóra vonatkozhat. Vajon melyik folyó hozhatta/adhatta/vihette A.LA.MU istent?

Két folyó jöhet számításba. Az egyik a Tigris, bővizű, de veszélyes és gyors sodrású. A másik a bővizű lomha Eufrátesz. Minden bizonnyal ez utóbbi lehet, hiszen van egy ékiratos történet, mely pontosan arról szól, hogy egy csecsemőt kiszurkozott kosárkában hordoz az Eufrátesz vize.

A káld-sumir, illetve az akkád mitológiát kicsit is ismerő olvasóban felötlik I. Sargon, akkád uralkodó születésének története, mely teljesen azonos a legalább másfél évezreddel később élt Mózes, a zsidók vezére születésének körülményeivel.

Sargon, a feketefejű szemita akkádok első uralkodóját „szopósgyerek korában az anyja kiszurkozott kosárkában az Eufrátesz hullámaira bízta. A sors kegyes volt hozzá. A folyóból a földjére vizet hordó paraszt kihalászta, és a szép, formás fiúcskát isten ajándékaként UR.ZABABÁ-hoz, KIS város uralkodójához vitte. A király idővel a városállam kertfelügyelőjévé nevezte ki. Nevének első szava, a SAR káld-sumirul eredetileg „kert”-et jelentett. Hagyománytiszteletből, mert Mezopotámiában Sargon az első szemita király, minden utána következő uralkodó, király címe sar lett. Sargon KIS városának hadvezéreként legyőzte LUGAL.ZAG.GI.SI-t, a szomszédos városállam királyát. Hogy, hogy nem e győzelem után a jótevője, UR-ZABABA, KIS királya bizonytalan körülmények közt eltűnt.”[5] - fogalmaz finoman a mai történetíró. Sargon eltette jótevőjét láb alól, s a befogadó káld-sumir népet erőszakkal, vér és könny közepette behódoltatta. Ő lett az új uralkodó, s az eladdig szolga szemita feketefejűekkel először két városállamot, majd egész Mezopotámiát leigázta, és megalapította a három emberöltőig fennálló Akkád Birodalmat.

Mózes története I. Sargonéhoz hasonló. Mintegy kétezer évvel később a zsidók vezérét, Mózest csecsemőkorában a fáraó leánya halászta ki a Nílusból, s nevelte fel. Felnővén „hálából” a zsidókkal együtt meglopván és megtizedelvén az egyiptomiakat a népével együtt odébbállt.

Mózes a Níluson ringatózó kosárkában[6](Exodus 1.22,)

Úgy tűnik a „csecsemőt a folyóból való kihalászás” afféle vándor-motívummá nőtte ki magát. A(z) ^dA.LA.MU megfejtése a „bőséges víz hozta isten” jelentés arra utal, hogy ez lehetett az eredeti nem pedig a bőbeszédű Sargon-változat. A mózesiről pedig lerí, hogy merő utánzás, lekoppintás, hiszen ugyanarról a történetről lévén szó, csak más földrajzi környezetben és jóval későbbi korban. A zsidók a II. babiloni fogság idején a káldeus királyi könyvtárban találták meg az akkád Sargon, s talán ^dA.LA.MU  eredeti történetét is, s alkották meg belőle Mózesnek, a zsidók vezérének történetét, hogy alátámasszák „isteni” eredetét.

Minden bizonnyal a múzeumokban levő több millió ékiratos tábla és táblatöredék között ott lapul az eredeti A.LA.MU-történet, s csak idő kérdése, hogy valamelyik kutató rábukkanjon.

Összegzés:

Az ékiratos forrásokban a magyar Álmos fejedelem neve, lefejtve róla több évezred mázát, ötféle változatban tűnik fel, és mindenik valamilyen módon kapcsolatban áll Anonymus leírásával. A Névtelen sokkal többet tudhatott vagy a felhasznált forrása sokkal többet tartalmazhatott Álmos fejedelem eredetéről, nevéről, mint amennyit a krónikájában elárul. Szerencsére úton-útfélen elszólja magát.

„Ügyek… feleségül vette Önedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert a teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent – mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.”[7]

AL.LA.MU – A bőségadó fokos (PA.AL főpap atyja) : A pecséthenger nyomat két papi személyről, atyáról és fiáról beszél. Egyik sem isten, hanem templomi ember. A magyar Álmosnak, bár Anonymus e leírásában nem említi, lesz egy fia, Árpád. Tehát mindkét esetben megvan az atya-fiú kettősség. Ezen kívül nem csupán AL.LA.MU papi személy, hanem a magyarok hite szerint Álmos vezér is  népének főpapja, táltosa.

ALAM.MUS - ^dEnlil vagy az ég választottja : Enlil isten, vagyis az ég választottja  hús-vér ember, hiszen a neve elől hiányzik az istent jelentő szócsoport meghatározózó. Ám, ha Enlil isten kiválaszt egy halandót, igazán csodás eset. Hát még akkor, ha a magyarok Istene turulmadaras égi látomással tudatosítá Emesében, hogy születendő fiának ivadékai nagy királyok, nagy vezérek lesznek. S ha ez így van, akkor Álmos az Atyaisten választottja, hogy felnővén népét Atilla örökébe, a Kárpát-medencei hazájába vezérelje.

^dKA.AM.MUS ^dAL.MU - A megmérettetés hatalmával bíró templomi elöljáró, ^dEnlil isteni fia : Anonymus közvetlenül nem szól Álmos bírói feladatáról. Ám Isten akaratából, vagyis népakaratból a legfőbb hatalommal felruházott Álmosnak minden bizonnyal döntnöki, bírói feladata is volt. Ő volt a legfőbb táltos és kádár, ahogy a magyarok nevezték a bírájukat. A kádár név eredete a hunokra nyúlik vissza. A hunoknál a vezéri és a bírói feladatkör nem egyetlen személy kezében összpontosult. Két fivérével együtt az Érd nemzetségből származott Ethele/Atilla Bendegúz fia volt a hunok vezére, királya. A legfőbb bíró pedig a mindenkori Torda nemzetségből került ki, a krónika szerint Kádárnak hívták. Akár személynév volt, akár méltóságnév utána a magyar utódok is kádárnak nevezték a bíráikat.[8]

^dAL.LA.MU ^dMES.LAM.TA.É.A - A bőségadó fokos istene, a másik választott istenszülött a fényre jövő víz : A magyar vonatkozású források nem tudnak arról, hogy Álmosnak lett volna ikertestvére. Ettől még lehetett, hiszen a krónikáink a XVIII. században, Mária-Terézia uralkodása idején kerültek elő, s mindenikbe bizonyítottan belenyúltak.

1. Vérszerződés (aranylemez, Kul-Oba kurgán)[9]

A fenti kép két szakállas szkíta testvérbarátságát vagy valamely megállapodását „vérszerződését” mutatja be. A ivókürtre hajló két teljesen egyforma összedugott férfifej középütt egy vaskos orrú, harcsabajszú harmadik arcot formáz. Nyilván e képnek semmi köze Álmoshoz, de mégis messzemenő feltételezést sugall: Az ékiratos ^dMES.LAM.TA.É.A magyarázó név megfejtéséből kiderült, hogy a név viselője ^dAL.LA.MU egy ikerpár egyik tagja. E szkíta aranylemez haloványan, de nagyon haloványan azt sugallja, hogy a két férfiarc talán ikerpárt formáz. Vajon ki lehet a középső harmadik? Talán a nagy előd Nimród, Hunor és Magor atyja, vagy a késői magyar utód Álmos? Lehet, soha nem tudjuk meg…, vagy mégis?

Álmos vezérről Anonymus árul el a legtöbbet. Említése, hogy Emese „méhéből hatalmas forrás fakad” meglepően összevág a(z)  ^dAL.LA.MU magyarázó nevével, miszerint Álmos, a fényre törő víz, a felbuzgó forrás. Ez kiegészül azzal, hogy Álmos azért hasonlítható forráshoz, mert a magjából nagy királyok, vezérek származnak.

^dA.LA.MU - A bőséges víz hozta isten : Ez ékiratos beszélő név közli, hogy A.LA.MU istent  bőséges víz, folyóvíz hozta. Sajnos nem ismert, hogy csecsemőkorában szurkozott kosárkában, vagy felnőttként érkezett az Eufrátesz vizén, miként a Schelde folyón hattyúvontatta csónakon Lohengrin[10].

Lohengrin hattyúvontatta csónakon (képeslap, Cleve, 1909)

Akár így, akár úgy Anonymus a magyarok fejedelmének születését hatalmas folyamhoz hasonlítja. Három ékiratos névben bukkan fel az „isten” jelentésű jel, míg Anonymus az „almus” latin jelentése alapján Álmos vezért, nem istennek, de szentnek tartja. S a két kifejezés nagyon közel áll egymáshoz.

Az Álmos ékiratos névváltozatai visszaköszönnek Anonymus Álmos vezér születésének leírásában. Kijelenthető, hogy a név nem igazán az „álom” szóval van összefüggésben. Kideríthetetlen, hogy a név az Álmos-álom összecsengés alapján Emese álmából lett-e levezetve, avagy az álom szóra húzták-e rá, azzal együtt, hogy az eredeti krónikából ismertek voltak Álmos fejedelem nevének Anonymus által talányosan közölt eredeti jelentései:

Álmos, Isten vízhozta választottja, szent vezér, a táltos.

avagy a hun királyi koronával

A bőséges víz hozta Álmost a magyarok Istene tette a magyar nép "király-vezérévé", szent táltosává.

[1] Molnar, Albertum Szenciensem Unngarum (Szenci Molnár Albert): Dictionarium Latinoungaricum, Norimbergae cum Sacrae Ceasareae Matiestatis, (1604), Almo címszó.

[2] Az etruszkok a szemita-asszír népirtás elől menekültek föníciai a átjárón keresztül az Appennin-félszigetre, s alapították meg az országukat, amit aztán a Róma kebelezett be.

[3]: Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Bp., 1875., 81. p.

[4] Cuneiform Texts from Babylonian Tablets in the British Museum, Part XXV. British Museum, London, 1909.  Plate 33., Table K13666.

[5] Kramer, Samuel Noah: Mesopotamien, Rowolhlt, Hamburg, 1976., 45. p.

[6] Exodus, 1.22. New American Standard Bible

[7] Anonymus i. m. 81. p.

[8] Kézai Simon mester magyar krónikája, Ráth Mór, Pest, 1862., 14-15. pp.

[9] Gold der Skythen : Schatze aus der Staatlichen Eremitage, Artikelnr.No. 3475, St. Petersburg, Wachholtz, 1993. - kiállítási katalógus

[10] Wagner, Richard: Lohengrin, I. felvonás - Az operának magyar vonatkozása is van: Az I. felvonásban a hun/magyarok ellen felvonuló türingiai és szász hűbéres lovagok említtetnek. MV

Álmos  fejedelem neve az ékiratokban

(III. rész)

Álmos fejedelem (mészkő szobor, Halászbástya, Budapest, Mikula Ferenc, 1902.)

A nippuri templomi könyvtár 1908-ban közzétett[1] istennév-táblái tartogatnak még egy-két, a magyar Álmos névvel összefüggésbe hozható ékjeles nevet.

Az előző részben (II.) megfejtett  ^dAL.LA.MU név jelentése a „bőséget adó fokos”. A fokost, Enlil isten jelképét a Deimel-féle sumir lexikon magával Enlillel, a káld-sumir főistennel azonosítja. E kifejezést úgy kell felfogni, mintha azt mondanók: Erős vár a mi Istenünk. Ezt hallván senkiben sem az tudatosul, hogy maga az Isten az erős vár, hanem az, hogy Isten ereje olyan erős, mint egy sziklára épített vár. A magyarázó név, a ^dMES.LAM.TA.É.A „a másik választott isteni szülött, [aki olyan,] mint a fényre törő víz” jelentéséből kiderül, hogy ^dAL.LA.MU maga Nergal, az alsó világ, az éjszakai Nap istene; a nappali Nap istenének ikertestvére. Ilyetén minőségben az ikerpár a babiloni istenkörben Enlil, a legfőbb isten utódja, magja, fia, több szövegben a küldötte.

Az nippuri istennév-tábla következő megfejtendő neve, az ^dAL.MU szintén Nergálhoz, az alsó világ  istenéhez kapcsolódik.

Nergál istenről kevés ábrázolás maradt fenn. Az alábbi dombormű a pártus korból való.

Nergál, az alsó világ istene (kő faragvány, kopott színű, 90 cm Hatra, Kr. u. 2. század, az amerikaiak „látogatása” előtt a  Bagdadi Múzeumban volt)[2]

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de e domborművön több, a magyar népre jellemző jelkép van, ezért érdemes aprólékosabban megszemlélni: Nergál, a turulmadaras fejékű isten és a jobb felső sarokban levő Anahita, az embereknek az égben meghatározott sorsát kiosztó istennő jellegzetes pártus öltözéket visel. Az isten felemelt jobbjában tartja mind a magyarok, mind a szkítafajú népek szent fegyverét, a fokost. A bal keze ráfonódik a kardja markolatára. Úgy tűnik, az övére van hurkolva az alvilági kutyát tartó erős, duplafonatú póráz; jelezvén, nem a hétfejű szörny nem garázdálkodhat kénye-kedve szerint. A kutyatest alatt lapuló oroszlán Nergál Nap-jellegét jelzi, hiszen ő az éjszakai Nap. A kép bal oldalán levő díszes a „kopjafa” az alvilágisten jelképe. Efféle faragott kopjafát állítottak a régi magyarok elhunyt szeretteik sírjára. Nergál lábánál a fekete skorpió (csillagjegy), az alsó világra, a fejénél levő fehér a felső világra utal. Középütt a bölcsességet jelképező fehér kígyó fekete árnyképével.  Az állatok párban való ábrázolása azt jelzi, „miként lent úgy fent”, vagyis az alsó világban a felső világ árnyai, az elhunytak kapnak helyet. A dombormű jobb felső részen trónoló Anahita istennő fejdíszén is ott a turulmadár. Kezében kopjafát tart. Az oldalán egy-egy meghatározhatatlan, talán baglyot formázó madár látszik. A lába alatti díszítés, a két hal, a Halak csillagképre utal. (A somogyi rovásírásos kövek tanítótáblája szerint a magyarok istenasszonyát, a Boldogasszonyt a régiségben Anahitának hívták.[3])

Az alábbi ékjel-sorban az 1. és az 5. jel az istent jelentő szócsoport meghatározó. Az istenek, a szent helyek, a templomok neve mindig e jellel kezdődik. A korai szövegekben egyszerű csillag formájú volt, mint a rovásírásban a legmagasabb helyiértékű szám, az ezres.

Az AL.MU egy-egy jele alatt két-két jelentés szerepel. Semmi ellentmondás a jelentések között, hiszen ismert, hogy az AL, a fokos Enlil istenhez tartozik. A MU jelen pedig fia, de egyúttal mag, utód is.

A KA.AM.US előtt álló „^d”-vel jelölt istent jelentő szócsoport meghatározó, attól függően, hogy milyen jel áll utána istenséget,  templomot, szent helyet is jelölhet. Enélkül  a KA jel egyszerű „fejet, főt, főnököt” jelentene, az „isten” jellel viszont „egyházi, templomi, vallási elöljárót”, sőt magát az „isten”-t is.” A káld-sumirok nemegy esetben istenszemélynek, isten választottjának, küldöttjének tartották a templom legfőbb papját. A templom a legmagasabb rangú elöljárója nem lehetett akárki, hanem maga az isten, vagy isteni minőségű személy, jelen esetben Enlil főisten fia, ^dAL.MU, vagyis Álmos.

A ^dKA.AM.US (Kamus) és a ^dAL.MU két beszélő név. Az együttes jelentés: A templomi elöljáró hatalma a megmérettetés, (aki) a fokos fia (vagyis Enlil magja).

Magyarosan: A megmérettetés hatalmával bíró templomi elöljáró (maga az isten), ^dEnlil isteni fia.

A ^dKamus fordítása arra enged következtetni, hogy ez istenszemélynek, mint mindenik istennek volt egy temploma, esetleg szentélye, ahol a hívek az tiszteleti szertartást végezték. Minden bizonnyal az embereknek fontos volt, hogy megfelelően, kellő tisztelettel áldozzanak neki, hiszen Nergal isten „segédjeként” ő végezte az elhunytak lelkének, szívének megmérettetését, ő állapította meg, bűnös vagy bűntelen életet éltek-e. Magyarán ^dAL.MU bírói szerepet töltött be.

Az, hogy a lelkek megmérettetésének is volt egy istene, volt tiszteleti helye nem azt jelenti, mintha a káld-sumirok, akár a régi magyarok több istent imádtak volna, hanem Istennek, a Teremtőnek a természeti tüneményekben való megnyilvánulásait tisztelték. Az elhunytak élőként való ténykedésének elbírálása nem oly természeti tünemény, mint a Nap, a szél, a villám stb. hanem az Atyaisten hatáskörébe tartozó tevékenység.

Egy-egy istennek szentelt templom főpapja, templomi elöljárója az „isten” legfőbb megbízottjaként, helyetteseként ténykedett, földi személy, de mindenképpen kiemelkedő tudású, beavatott ember lehetett.

A babiloni istenkörben a lelkek megmérettetését végző ^dKamus/Almu Nergálnak, az alsó világ istenének segédje. A szerepköre ugyanaz, mint az egyiptomi Anubiszé[4]. A sakálfejű isten eredetileg Ra Napisten fia volt. Ilyetén minőségben ő lehetett az alsó világhoz tartozó éjszakai Nap. Majd az elhunytak bírája, megmérettetője, bebalzsamozója lett: Mérlegre tévén a halott szívét, ha könnyűnek bizonyult, azaz bűntelen volt, a lelke továbbjutott Osiris isten alvilági birodalmába; ha az igazságisten tollpihéjénél nehezebb volt, démon falta fel. Más forrás szerint (nyilván vezeklési célzattal) mindaddig újra kell születnie[5], amíg valamelyik megmérettetésnél a szíve könnyű nem lett.

Anubisz isten. A mérleg baloldali serpenyőjében az elhunyt szíve, a másikban az igazság istenének tollpihéje (Encyclopedia Britannica)

Az ékiratos isten-jegyzék csak egyetlen szóval, a megmérettetéssel utal ^dAL.MU alsó világbeli feladatára. Oly részletes leírás, kép, mint az egyiptomi Anubisz istenről, róla eddig nem került elő.

Ennek ellenére alapos kutatások nyomán több kiváló felkészültségű tudós, az angol A. H. Sayce, Stephen Langdon, a német Fritz Hommel osztja azt a véleményt, hogy a korai mezopotámiai és az egyiptomi istenkör (Pantheon), továbbá az isteneik feladatköre, s a két műveltség oly nagymérvű hasonlatosságot mutat, amit a véletlen nem szülhetett. Egyik a másikból táplálkozott, s az elsődleges a mezopotámiai volt. „A fáraók Egyiptoma ázsiai eredetű; minden vallásos eszméjük keleti hazájukból származik. A vallásuk egyértelműen a sumirhoz hasonlatos és egyáltalán nem a szemitához.”[6] Eszerint nem állja meg a helyét az az évtizedek óta erőltetett elmélet, miszerint az egyiptomi műveltség a Hórusz törzsön keresztül szemita eredetű lenne; s a kultusz gyökere az idők homályába vész, eredete nem tisztázott. Leonard Woolley, a mezopotámiai UR város Kr. e. III. évezred elejére datált királysírjainak felfedezője jelenti ki, hogy következő un. szemita-akkád korban a káld-sumir műveltség nagymérvű hanyatlást mutat, míg az egyiptomi virágzásnak indul: Ménész/Menes, az I. egyiptomi dinasztia alapítója ekkortájt egyesítette Alsó- és Felső Egyiptomot. A kutatók általános véleménye, hogy az egyiptomi műveltségnek nem volt helyi előzménye, mintha a semmiből nőtt volna ki. Ilyen nincs. Műveltségek nem jönnek létre a semmiből, nem jönnek létre mindennemű fejlődési folyamatot mellőzve, előzmény nélkül. Az történt, hogy a káld-sumir kort felváltó erőszakos szemita-akkád hatalomátvétel következtében menekült el a lakosság Afrika felé. A helyi körülmények hatására a magukkal vitt magasműveltségük sajátosan egyiptomivá lett.

Tehát a holtak egyiptomi eredetűnek megmérettetése, tetteik elbírálása elsődlegesen nem egyiptomi, nem a fáraók korából származik, hanem eredendően a káld-sumir vallásos hit része volt.

Igazat kell adni Otrokócsi Fóris Ferencnek, Francois Lenormantnak, Varga Zsigmondnak, Borbola Jánosnak és még sokaknak, akik nem csupán a mezopotámiai, vagyis a káld-sumir, hanem az egyiptomi műveltséget, mitológiát, nyelvet párhuzamba állították a régi magyarokéval, és felfedezték a köztük levő hasonlatosságot és azonosságot.

Az un. Chicago Syllabariumot a 311 soros, 307 nevet tartalmazó agyagtáblát a chicagói egyetem professzora, Luckenbill másolta le és 1917-ben jelentette meg. A tábla érdekessége, hogy nem istenneveket, hanem inkább személy- és foglalkozásneveket tartalmaz. A 214. sorban van az a név, amelyet Anton Deimel A.LAM.MUS-nak olvas, de nem oldja fel a jeleket, vagyis nem közli a jelentését.

Chicago Syllabarium (Haskell Museum, USA)

Sajnos az esetek többségében, sem a XIX. századi, sem a későbbi tudósok nem értelmezik a neveket, nem közlik a jelentésüket, hanem csak a latin betűs átírást. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne elolvasni, értelmezni az ékjeleket, csak egy kicsit bonyolultabb, s a megfejtés több megfontolást igényel.

A legelső teendő a jel összetevőire való felbontása. Könnyebb lenne a megfejtés, ha a szótár közölné a jelentést. Ám ez esetben erről szó nincs. Sőt, az átírás három jelet sejtet, ti. a latin betűkkel átírt név három szóból (A . LAM . MUS) áll, az összetételt pedig csak két ékjelre lehet felbontani. Emiatt az alábbi átírásban a név ékjele ALAM.MU-ként szerepel.

A fenti ALAM.MUS-nak olvasott jel két ékjelből, a TA-ból és a DU-ból tevődik össze, mégpedig úgy, hogy a TA utolsó álló ékjele élé kerül a DU. E sorrendben összeolvasva a jelentése: Enlil választottja, esetleg az ég választottja. Tehát olyan személyről van szó, akit Enlil főisten, esetleg az ég választott.

A magyar anyanyelvűek, hallván, olvasván a TA.DU összetételt, önkéntelenül a „tudó, tudós” szóval kapcsolnák össze, holott a „tud” és a származékai az ember felhalmozott ismeretére esetleg a bölcsességre vonatkoznak. Ennek ellenére ez ösztönös megérzés helyesnek tűnhet, hiszen a tudás Isten ajándéka. A tudós lett légyen az ember, vagy a tudást a génjeiben hordozó nép, miként a káld-sumiroknál Enlil kiszemeltje, vagy a magyar előidőkben az Atyaisten, az Öregisten választottja.

Az ALAM.MUS név két ékjele nem egymásután következik, hanem a TA olvasató ékjel utolsó két jele közé beékelődött a DU. A jelek ilyetén elrendezésének némi jelentésmódosító szerepe van, pl. nem főnevet, hanem igét, cselekvést jelent.  Eszerint a kifejezés jelentése: Enlil választá[7], esetleg választja.

Nem kifogásolható az ég választotta fordítás-változat sem, hiszen a magyar ember az Istene helyett sokszor az éghez fohászkodik, de a teremtő Istent, a magasságost érti alatta: Adná a magasságos ég!

Az ALAM.MUS név tehát azt jelenti, hogy a viselőjét, a „tudót” Enlil isten (vagy az ég) választotta ki, tartotta érdemesnek valamely feladat elvégzésére, tisztség betöltésére.

Vajon, megérjük-e valaha, hogy a korunkban tudósnak, tévedhetetlennek kikiáltott önjelölteket felváltaná Isten jelölése, miként Álmos esetében?

Álmost a magyarok gyűlése, a szer választotta vezérré, s a szer nem volt más, mint a „nép szava, isten szava” (vox populi, vox dei) megnyilvánulása. Isten akaratából, közakaratból lett a magyarok vezére, s vezette vissza népét ősei hazájába, Magyarországra.

(Folytatása következik)

[1] Cuneiform Texts from Babylonian Tablets in the British Museum, Part XXIV. British Museum, London, 1908. 36. tábla.

[2] Ghirsman, Roman: Iran – Parther und Sasaniden, Verlag, C. H. Beck, München, 1962., 98. sz. kép.

[3] MartonVeronika: A somogyi rovásírásos kövek, Matrona, Győr, 2008., 66-69. pp.

[4] Hart, George: Az ókori Egyiptom, Park Kiadó, Bp. 1992. 19. p. Holtak könyve

[5] Kemp, Barry: Egyptian Book of the Dead, Granta, 2007.,  Hunofer papirus.

[6] Langdon, Stephen: The early chronology of Sumer and Egypt and the similarities in their Culture = The Journal of Egyptian Archeology, 1921. No.3-4., 133-153. pp.

[7] A „választá” szó –á jele a félmúlt időt, régiesen az ”aligmúltat” jelzi, mára felváltotta –t, -tt, az uniformizált múlt idő jele. A régiségben a magyar nyelv minden tekintetben árnyaltabb volt. Korunkban sajnos hivatalosított lett a nyelvrontás. (MV)

Álmos fejedelem neve az ékiratokban

(II. rész)

Álmos vezér színezett mellszobra a kismartoni Esterházy kastély homlokzatán

A régiségben minden névnek megvolt a maga jelentése, sőt szükség szerint még meg is toldották, vagyis a név közölte ismeretet kiegészítették. A név a viselőjének valóságos „igazoló okmánya” volt.  A mai ember a neveket már csak jelölésre használja, a jelentésüket elfeledte. Legfeljebb egy-két keresztnév esetében ismeri fel a jelentést (Piroska, Barna stb.). Elgépiesedett, lelketlen világunkban még mindenkinek megvan ugyan a saját kereszt- és vezetékneve, de már megjelent a személyre szabott szám. Ez az un. „személyi szám” nem más, mint az egyén ellenőrzésére, visszaszorítása irányuló lépések egyike. Egyelőre még papíron, de idő kérdése, hogy mikrochipként mindenkibe be ne ültessék. S akkor valósággá válik Madách Imre falansztere.

A magyarok elődnépeinél, de a régi magyaroknál is bevett névadási szokás volt, hogy nemcsak a külső vagy belső tulajdonságokról, foglalkozásokról, elvont fogalmakról, hanem bizonyos nagy becsben tartott tárgyakról is neveztek el egy-egy személyt. Eleinte mindenik ragadványnév lehetett, majd idővel állandósult, miként a pártusoknál: Több, a hadivállalkozásokba belebukó pártus király neve GUDARZ ~ Kudarc volt. A keleti forrásokban egy-egy közigazgatási terület neve, illetve a vezetőjének a címe: SATRAPA.  A „sátor” és az „apa” összetételéből származó méltóságnév eredete az időre nyúlik vissza, amikor a sátorlakó nagycsalád feje, ügyes-bajos dolgainak eligazítója, döntnöke a kor- és rangidős apa volt.[1] Kun László, magyar király levelében említett ÁRBÓCZ nevű személy bizonyára hajón (vagy másutt) felállított magas, egyenes szálfáról kapta a nevét: „Arbucz, a mi kun atyafink. (Arbucz cumanum cognatum nostrum)”.[2]

Az előző részben elemzett beszolgáltatási tábla hitelesítő pecsétnyomatán levő AL.LA.MU név jelentése a „bőséget/gazdagságot adó fokos”. Az Álmos név eredője ez esetben az istenadta szent tárgy, Enlil, a káld- sumir főisten fokosának elnevezése volt.

Anonymus, ha nem is az Álmos név és a szent fokos közti összefüggésről, de többet tudhat, mint amit a krónikájában közöl, különben nem nevezte volna Álmost szentnek: „… Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.”[3]

Anonymus elbeszélését őrző egyetlenegy kézirat 1665-ben, a tiroli Ambras várából került a bécsi udvari levéltárba, ám csak 1746-ban, Mária Terézia uralkodásának idején tette közzé, a magyarbarátságáról nem éppen híres Johannes Schwand(t)ner, bécsi ügyvéd, a császári könyvtár másodőre.

Fejérpataky László irodalomtörténész, Anonymus egyik szövegelemzője szerint határozottan „a XIII. század második felében” írt krónika „kézirata gondosnak, hibátlannak nem mondható. Nincs oldal, amelyen javítások, rasurák elő ne fordulnának. A javítások két kéztől erednek.”[4]

Feltehetően, talán császári utasításra durván belnyúltak az eredeti kéziratba. A  Habsburgoknak soha nem fűződött érdekük ahhoz, hogy a magyaroknak az eredetükről valós történelmi adatokat tárjanak fel, sőt, a meglevőket is elkendőzték, hamisították. A felbukkanás és a közlés ideje közt eltelt 81 év bőven elegendő volt ahhoz, hogy a kéziratba belenyúljanak, sorokat, szavakat kaparjanak ki, s írjanak felül.

A Gesta Hungarorum 1a levelének palimpszeszt-fényképe

1960-ban palimpszeszt[5] felvétel készült „a kódex teljesen kivakart 1a levéléről (1. oldal) az Országos Levéltár Filmosztályában. Az elsőrangú negatív mindent rögzített, amit e levélre valaha írtak és rajzoltak.”[6] Minden bizonnyal idővel e vizsgálat kiterjedhetett a kézirat egészére, de csak az említett oldal vizsgálatának eredményét közölték, hosszasan taglalva a „P” iniciálét, továbbá az iniciáléban levő rajzocskákat.  Mindez érdemben nem módosította a szöveget.

Az Anonymus-kódex  1a levele felső szövegrétegnek iniciáléja

A fenti kép a Gesta Hungarorum első oldalának átvilágított képe a jelenlegi P iniciálé alatti írást, rajzot mutatja.  A P betű ívében látszódnak a domonkos-rend jelképei a levő a fáklyás kutya, a csillag és a középkori ovális világtérkép. A kutyafej és a mellette levő férfiarc a középkor kedvelt dominikánus szójátékára utal: Domini canis = dominicanus. A felvételen látszódó betűk összeolvasva Posa nevet adják. Ez lehetett a krónikaíró Anonymus, a P. dictus magister eredeti neve.[7]

A krónikában a sok kaparás, felülírás ellenére talán véletlenül maradt bejegyzés, miszerint az Álmos „latinul annyi, mint szent”, arra enged következtetni, hogy az Árpádházi (miért nem Álmosházi?) királyok, Álmos ivadékai szentek voltak.  Ám akkor az Álmos nevet viselő magyar vezér, népének katonai vezetője, egyúttal legfőbb papja, táltosa is szent volt; sőt szentek lehettek a hasonló nevet viselő ősei, elődei is.

Vajon e feltételezésnek lehet némi alapja?

Szenci Molnár Albert latin-magyar szótárában[8] a latin „almus” szó jelentése „tápláló, éltető”, vagyis „minden jóval tellyes”[9], továbbá „kegyes, jóságos, áldott, áldásos”[10]. Mindenik alátámasztja e cikksorozat I. részében megfejtett ékiratos AL.LA.MU kifejezés „bőséget adó fokos” jelentését. A középkorban a „Szentháromság” szóösszetételt latinul „Alma Trias”-nak mondták,[11] ahol az „alma=szent”, a „trias=háromság”. Mivel 1665-ben, a Gesta Hungarorum felbukkanásának idején ismert volt a Szentháromság ez elnevezése az „Alma Trias”, egybevág Anonymus megállapításával, miszerint az „almus” szó latinul szentet jelent.

Több ékiratos agyagtáblán AL.LA.MU, AL.MU, A.LA.MU változatban tűnik fel a név. Kifogásként lehetne felhozni, hogy ez elnevezések hangzósítása (kiejtése) nem vág egybe a magyarok első fejedelmének sem a közismert, sem a krónikában fellelhető levő nevével. Csakhogy a krónikákat latinul írták. Anonymust véve alapul: Az Álmos nevet majd mindenütt Almus-ként tünteti fel, és a latin nyelv szabályai szerint az –us végződésű hímnemű főnév szerint ragozza. „Almu” alakban is előfordult, amikor a névnek „álom” szóval való egybevetéséről ír: „Quia ergo sompnium in lingua hungarica dicitur almu.…, ideo ipse vocatus Almus.” (Mivel tehát az álom magyar nyelven almu-nak (sic!) mondatik…, azért hívatott ő szintén Álmosnak.) Ezért elfogadható, hogy a fejedelem nevének ékiratos, -u végződésű változata azonos az Álmos névvel.

1844 évi első mezopotámiai ásatás óta egyre-másra kerülnek elő a több ezer éve a sivatag homokjában rejtőzködő agyagtábla-könyvtárak. Ninive, az asszír főváros romjait rejtő Kujundzsuk/Kujundzsik domb Assurbanipal (Kr. e. 668-626), a meghódított területek lakosságához kegyetlen, de az írásos emlékeiket becsülő asszír uralkodó gazdag könyv- és levéltárát rejtette. A különféle tartalmú táblák közt volt a babiloni istennevek ékiratos listája is. (CT, Part XXV. British Mus., London, 1919., 36. t.)

A nagy ékiratos istennév-tábla

1896 óta a British Museum albumokban adja ki a tulajdonában levő vonalas írással, illetve ékjelekkel írt agyagtáblák, táblatöredékek szöveghű másolatát. Több kötetben jelentette meg az említett „Istennevek nagy listáját”. A felsorolásban vannak valóságos istennevek, s vannak olyan nevek is, amelyeket az istent jelentő szócsoport meghatározó vezet be, de a szövegkörnyezetből sok esetben kitűnik, hogy nevesített személy mégsem isten, hanem isteni, égi eredetű, templomi ember, szent ember, pap stb. lehetett.

Assurbanipal, a nagy „könyvgyűjtő” asszír király a világ teremtésének történetét tartalmazó táblákhoz hasonló a birodalmában fellelt régi táblákat összegyűjtette, könyvtáraiban elhelyeztette, sőt közszemlére állíttatta.[12] A megkopott, vonalas írással írt táblák szövegét újraíratta. Az írnokok nem betűhív másolatokat készítettek, hanem a régi táblákat új-asszír ékjelekkel írták át, még akkor is, ha az eredetin sokkal régebbi, kép- vagy vonalas írással írt szöveg volt.

Az istennevek listáján az Álmos név többféle ékjellel, de ugyanazon hangzósítással, olvasattal fordul elő; olyan összetételben is, amikor a viselője szentségesnek, éginek, isteni eredetűnek, sőt isteninek tartatik.

A táblán az egymással összetartozó, egymást magyarázó nevek páros oszlopokat képeznek. A fenti táblán jól látható, hogy az egyik kettős oszlopot egy vastagabb vonal határolja el a másiktól. Az első oszlopban van maga a név, a mellette levő jobboldali oszlop ugyanazon sorában pedig a névmagyarázat. Jelen esetben az Álmos név ugyanolyan összetételben szerepel, mint e cikksorozat I. részében elemzett hitelesítő nyomaton.

Az alábbi, az istennevek táblájáról való, szöveghűen lemásolt   sorban a két részre osztott ékiratos szöveg alatt szerepel a jelek latin betűs átírása, alatta pedig a jelentése. Mind az első oszlopban levő nevet, mind a másodikban levő névmagyarázatot az istent jelentő szócsoport-meghatározó vezeti be.

Fordítás: A bőséget adő fokos istene, (azaz) a másik választott isteni szülött, a fényre jövő víz.

A Deimel-féle szótár szerint az AL egyik jelentése fokos, a másik pedig ^dEN.LIL. Tehát a fokos Enlil istenhez tartozik, azzal azonosul. Ez világlik ki e cikksorozat I. részéből is.

A magyarázó ^dMES.LAM.TA.É.A név megfejtése szerint ^dAL.LA.MU valamely ikerpár egyik tagjaként úgy született meg, mint a napfényre törő víz, vagy maga volt a víz. Tehát Anonymusnak az a megjegyzése, hogy Emese „méhéből hatalmas forrás fakad” e magyarázó névben visszaköszön.

Páter Anton Deimel, asszirológus a neveket értelmezvén[13] megjegyzi, hogy a ^dMES.LAM.TA.É.A  név  azonos ^dAL.LA.MU -val, a nagy ikrek egyikének (unus ex magnis geminis), továbbá Nergalnak, az alvilág istenének melléknevével.

Nergal isten a káld-sumirok képzete szerint valóban az alvilág, ám nem a keresztények elképzelte rossz értelmű pokol istene volt, hanem a déli féltekét beragyogó, Babilonban láthatatlan éjszakai nap. Ikertestvére Samas, az északi féltekét bevilágító, Babilont éltető másik napisten. Mindkettő a Nap-égitest egy-egy földi megnyilvánulása. Nergál tiszteleti helye a mezopotámiai Kutha városa. Szkítafajú lakóit Kr. e. 720 táján II. Sargon asszír király Galileába költöztette, a helyükre zsidókat telepített, magyarán lakosságcserét hajtott végre. Ezért mondják a zsidók: „Galileából nem jöhet Messiás”

A fenti megfejtés szerint a magyar Álmos fejedelem többek között a Napisten egyik megnyilvánulásról kapta a nevét.

(Folytatása következik)

[1] Marton Veronika: A pártusok a sivatag lovagjai, a magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2008., 156-159. pp.

[2] A magyar nyelv szótára (Czuczor-Fograsi), I-VI., Emich Gusztáv magyar ak. nyomdásznál, Pest, 1862. I. 333. p.

[3] Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Bp., 1975. 81. p.

[4] A magyar honfoglalás kútfői, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1900., 382. p.

[5] Olyan pergamen, melyről az eredeti írást jobbára vakarással távolították el, s helyére újat írtak (MV)

[6] Karsai Géza: Az Anonymus-kódex első levele = Különlenyomat a Magyar Könyvszemle 1968/1. számából.

[7] Karsai Géza i. m. 44-45. p.

[8] Dictionarium Latinoungaricum… per Albertum Molnar Szenciensem Ungarum, Procurante Elia Huttero Germani, Norimbergae, (1604), almus³ címszó.

[9] Pápai, Francisco Páriz: Dictionarium latino-hungaricum, Cibinii, Sumptibus Samuelis Sárdi Typ., Anno MDCCLXVII (1767), 16. p.

[10] Latin-magyar és magyar-latin szótár, szerk. Vézner Károly, A Szent István-Társulat kiadása, Bp., [?], 29., p.

[11] Pápai i. m. 16. p. (Más szótárakban Trinitas Sancta alakban is előfordul. MV)

[12] Marton Veronika: A káldeai teremtés-mítosz, Matrona, Győr, 2009., 8-9. pp.

[13] Panth. Bab. Nr. 2145, és a Planet. Bab. Nr. 271. Verl. des Papstl. Bibelinstituts, Roma, 1950.

Álmos fejedelem neve az ékiratokban

(I. rész)

1. Álmos, magyar fejedelem (Képes Krónika)

Álmos fejedelem születésének körülményeit kisebb-nagyobb mértékben minden magyar krónika említi. A forrásszövegekben a név írásmódja a használt nyelvtől (latin, görög, magyar) függően különféle. Anonymus és Thuróczy latin szövegében „Almus”. Kónsztantinosz Porphürogennétosz, a X. századi bizánci császár A Birodalom kormányzásáról  c. munkájában Szalmütesz (Σαλμούτζης)[1]. Lefejtve a görögös toldalékokat marad az „Almü/Almu” név. A magyarra fordított szövegekben mindenütt Álmos.

E nevet századok óta próbálják megfejteni, értelmezni. Anonymus nyomán a mai hivatalosított történetírás, irodalom- és nyelvtörténet, s általában minden magyar elfogadja, hogy a Mágóg király nemzetségéből való vezér, Ügyek[2] és Önedbelia Emes fia Álmos neve az „álom, álmos” kifejezéssel való hasonlatosságon, egybecsengésen alapul.

A magyarban az „álmos” kifejezésnek több, „azonos gyökre (al-mo?) visszamenő értelme van: 1. „Alunni kívánó, aki alhatnék (A forró nyárban álmos lesz az ember.)…, 2. Sok alvást szerető, gyakran aluvó, illetőleg tunya (Álmos, mint a röst szolga.)…, 3. Álmok fejtegetésével foglalkozó (Álmoskönyv)… 4. Mint fő- és személynév Ügek fiának és Árpád vezér apjának neve…”[3]

A név álommal való egybevetése valóban kézenfekvő, de nem valószínű, hogy a harcias, előrelátó vezért, bölcs vitézt, mondhatnók népének legfőbb papját, táltosát a neve alapján álmosnak (mert ez az eredeti jelentés) lehetne tartani, még akkor sem, ha Emese álmában fogant.

Az „isteni látomás… turulmadár képében” akár meg is történhetett, mégsem támasztja alá az „álom” szóból való eredeztetést. Efféle jelenés, a középkori szerzetes írók kedvelt motívuma, afféle vándormotívum. A Bibliától kezdve számos neves történelmi, főleg egyházi nagyságról szóló írásban felbukkan: Szűz Máriának Gábriel arkangyal jövendöli meg a fia születését, Géza fejedelemnek „gyönyörűséges ifjú képében” angyal jelenik meg, „ki mondja néki, hogy fia születend…”[4] stb.

A krónikáink alapján nemigen merül fel senkiben, hogy a maga korában az Álmos méltóságnév is lehetett. Pedig Ibn-Roszteh és Gurdézi arab történetíró egyértelműen közli, hogy a magyarokkal rokonfajú volgai bolgárok, a „királyukat Almus-nak czímezik.”[5] A „czimezik” kifejezés nem arra utal, hogy a bolgár fejedelemnek ez lenne a saját neve.

A két névadás közt az a különbség, hogy a magyaroknál az Álmos keresztnév, a bolgároknál pedig a „czímezik” megjelölésből kitűnően méltóságnév, titulus. Az Il-Almys (=birodalomszervező) személynév előfordul a török főemberek nevében. Jobbára személynévnek tartják: „…megfelelhet a török Almus (=vétel) személynévnek, amit 920 körül egy volgai bolgár fejedelem viselt.”[6] A magyar régiségben számos példa akad, hogy méltóságnévből kedvelt keresztnév lett: Gyula (Gyyla), Zolta/Zoltán (Zulta, Zolta) stb. mindenik méltóságjelölő szó.

Az „Álmos” név jelentését, eredetét vizsgálandó érdemes térben és időben visszamenni. Nemegyszer előfordul, hogy a káld-sumir, illetve a babiloni-asszír nyelvből visszaköszön jónéhány, a mai magyar nyelvhasználatban teljesen szokványos, de megfejtetlen kifejezés. Ilyen az Álmos szavunk is.

Név és szóhasonlításoknál, különösen, ha több évezred választja el egymástól az összehasonlítandó nyelveket, jelen esetben a káld-sumir és a magyar szavakat, soha nem szabad megelégedni a szótári alakkal. A szótári alak szövegkörnyezet nélkül nem ér semmit. Ti. az évezredek folyamán a latin betűkkel átírt hangalak nem fedi az eredeti kiejtést. A beszélt nyelvnek nemcsak a szókincse, hanem a hangzósítása is változik. Arról nem is szólva, hogy a közvetítő nyelvek (asszír, héber, arameus[7], kopt stb.) is jelentősen befolyásolták a hangalakot. Tehát a hangalak mindig feltételes. A szövegkörnyezetben levő jelentés sokkal biztosabb. Ám még ez sem elegendő. Az ék-, illetve a vonalas jelek esetében célszerű elemeire, összetevőire bontani a kifejezést; ez lenne a szószerkezet. Ha a kifejezés elemeinek össz-jelentése megegyezik a szótár által megadott jelentéssel, ezen kívül a magyar nyelvben is van hasonló értelmű kifejezés, akkor lehet kijelenteni, hogy a két nyelv adott szava, kifejezése azonos, legalábbis nagyon közel áll egymáshoz. Nem árt, sőt szükségszerű a megállapítást művelődéstörténetileg is alátámasztani.

Mezopotámiában mind a sumir, mind a babiloni-asszír korban agyagtáblákon rögzítették a templomnak, az uralkodónak stb. való beszolgáltatásokat, a szolga-személyzetnek, a parasztoknak, pásztoroknak stb. járó juttatásokat. E gazdasági táblákra ráírták a termény nevét, a mennyiségét, továbbá mely istennek szentelt templomnak vagy templomból történt a beszolgáltatás, illetve a juttatás. A táblákra kötelezően, mintegy hitelesítésül pecséthengerrel rányomták a beszolgáltatást ellenjegyző írnok nevét. Ez írásos ügyintézés pontosan olyan volt, mint a mai átadási-átvételi igazolásoké, jegyzőkönyveké.

2. Ó-babiloni beszolgáltatási tábla, középen a pecséthenger-nyomat (agyagtábla, 48x48 mm)[8]

A fenti ékiratos beszolgáltatási táblán jól látszik szövegközi pecséthenger nyomat. Szembetűnő a gazdasági tábla és a pecsétnyomat jelformái közti különbözőség. A tábla szövege óbabiloni ékjelekkel íródott, tehát jóval későbbi, mint a pecsételésre használt henger. Ezesetben a tábla kb. Kr. e. 2400-2200, míg a pecséthenger legalább Kr. e. 2600-2400 körüli időből való. A személyazonosságot, hitelességet stb. igazoló pecséthengerek nagy becsben tartott családi tulajdont képeztek, apáról-fiúra öröklődtek. Hosszú-hosszú évtizedekig az ősök mesterségét folytató leszármazottak személyazonosságuk, mesterségük igazolására használták. Ha esetleg a család kihalt, a pecséthengert talán ugyanazon foglalkozású, de más személy használta tovább.

A Kr. e. II-III. évezredben Mezopotámiában a káld-sumir és a babiloni-asszír ékiratos szövegekben  többféle ékjelekkel, de szinte azonos olvasattal tűnik fel az Álmos név.

A különféle írásképű névváltozatok elemzése során kiderül, hogy Anonymusnak, bármennyire is meseszerűen közelíti meg az Álmos név megfejtését mennyire igaza van.

BUR.SzIN, az UR városában székelő III. Ur-i dinasztia utolsóelőtti királya korabeli ékiratos levéltárából előkerült tábla szövege[9] rögzíti, hogy AB._hA (Aba)[10] isten templomi gulyájának őrzője, csordása mennyi gabona-juttatást kapott.

A beszolgáltatási tábla szövegközi pecséthenger nyomatán szerepel az AL.LA.MU (Álmos) név.

3. Pecséthenger nyomat.[11] A 3. oszlopban az Alamu név.

A kép bemutatási, beiktatási jelentet ábrázol. A szöveg szerint az ülő alak a lagasi „50 háza templomának” ura, főpapja. A karját talán áldásra emeli. Előtte a káld-sumir képekről, ábrázolásokról elmaradhatatlan sasmadár körvonala. (Magyar megfelelője a turul.) Nőalak vezeti a főpap elébe a fejfedő nélküli férfialakot. Ő lenne a beiktatandó írnok-pap. Sumerban sem uralkodó, sem vallási vezető, de még írnok-pap sem lehetett addig senki, amíg a főistennek, illetve megbízottjának a templom főpapjának be nem mutattatott, amíg az el nem ismerte.

Az ülő főpap háta mögött a jobbról balra olvasandó négyoszlopos szöveg közli a jelenet színhelyét és a beiktatandó pap kilétét.

Az alábbi táblázat az ékjeles szöveg megfejtési menetét mutatja[12]. A latin betűs számozás (1-4) a fenti, 2. sz. kép jobbról balra következő szövegoszlopait jelzi. Utána következik a jelek szöveghű másolata, a latin betűs átírás, majd a Deimel-féle szótár[13] szerinti jelentés, és az utolsó oszlopban pedig az esetleges megjegyzés.

Olvasat: UR.É.NINNU / DUB.SAR  / DUMU.AL.LA.MU / PA.AL

Jelentés: Az 50 háza ura / az írnok-pap / a bőséget adó fokos utódja / a fokos papja.

Értelmezés: A pecséthenger nyomat azt a pillanatot ábrázolja, amikor lagaszi Éninnu, az 50 háza, Ningirszu isten templomának ura, főpapja elébe vezettetik PA.AL (Pál), a beiktatandó pap-írnok, vagyis a „pap-író”. E kifejezésből származik a papirusz (papíros).[14] Ez az írástudó-írnok fejfedő nélkül lép a főpap elébe. A sumir korban az írnok rendkívül megbecsült, fontos és elismert személy lehetett. Pecséthengerének használata arra utal, hogy hivatalos személyről van szó, aki jogosan végzi az írnoki teendőket. Hivatala minden bizonnyal bizalmas volt. A sok-sok nevesített, személyéhez kötött pecséthenger vésetein a pap-írnoknak nemcsak a saját, hanem a felmenőjének, atyjának a neve is szerepelt. Ebből következteni lehet mely családból származott.

A szövegben két név, az AL.LA.MU (Álmos)  és a PA.AL (Pál) tűnik fel:

A „DUMU.AL.LA.MU” szabályos birtokviszony. Az jelenti, hogy egy AL.LA.MU nevű személynek a fiáról van szó, akit PA.AL-nak hívnak.

Az ékiratos szövegek fordítói néhány kivételtől eltekintve nem fordítják le a neveket. A régiségben beszélő, azaz jelentéssel bíró neveket használtak, amelyekből sokat meg lehetett tudni az illető személyről.

A „DUMU” valakinek a fia, utódja jelentésű szó a magyar gyümölcsre utal, amit a közismert „nem esik messze a gyümölcs a fájától” szólással lehet magyarázni. A magyar anyanyelvű a „gyümölcs” szón nem az elsődleges jelentést, hanem az átvitt értelmet, valakinek a „gyermekét, utódját” érti.

A „AL.LA.MU” három ékjelből tevődik össze. Jelentése a „bőségadó fokos”. Itt nem arról van szó, hogy a fokosnak lett volna utódja, hanem azt, hogy a fokoshoz, mint szent tárgyhoz tartozik egy személy. Pontosan olyan a gondolatmenet, mintha azt mondanók: „A Magyar Szent Korona gyermeke, utódja”, ami azt jelenti, hogy magyar emberről van szó. Magyarázatként felidézendő, hogy Enlil isten a világ teremtése után fokost bocsátott le az égből. Elválasztotta vele a felső és az alsó világot, elválasztotta keletet nyugattól.[15] Tehát AL.LA.MU a fokos papja lehetett. A mi Álmosunk pedig népének vezére és legfőbb papja, táltosa volt.

Az évezredek,évszázadok folyamán az AL.LA.MU → ALAMU → ALMU → ALMU(S) → ÁLMOS változás következett be.

ALAMU: A káld-sumir nyelv egyik szabálya, hogyha két egymás mellé került fogalomjel kiejtve azonos mássalhangzóval kezdődik és végződik, akkor egy hangnak ejtendő.

ALMU: A nevet a Kr. u. évszázadokban ekképp használhatták. Megerősíti a rovásírás egyik szabálya[16], miszerint, ha egy szóban azonosak a magánhangzók, még akkor is, ha nem az ejtéskönnyítő e hangról van szó, csak az első magánhangzó írandó ki, a többi nem. Pl. a székely botnaptár BOldoGaSZszoNY szava jó példa mind a magán-, mind a torlódó mássalhangzók kihagyására.[17]

A rovással írt Álmos név olvasási iránya jobb-bal:

ALMU(S): A XIX. századi asszirológusok szerint a káld-sumir nyelvben nem volt o hang, mondván a közvetítő héber nyelvben sem volt. A magyar anyanyelvű megfejtők szerint e megállapítás nem állja meg a helyét.

ÁLMOS: A mai magyar nyelvben feltűnik a szóvégi s mássalhangzó. Ez nem zárja ki azt, hogy az ALAMU – ÁLMOS levezetés ne állná meg a helyét, hiszen a káld-sumir szövegek ismernek egy ALAM.US kifejezést is.

Ennek az AL.LA.MU-nak a fia, PA.AL-t neveztetik ki írnoknak. A PA.AL birtokos szószerkezetben a PA elöljárót, főnököt, papot jelent, az AL pedig fokost. A kettőskereszt alakú jelnek „összekötő” jelentése is van. E jelentés megerősíti az elöljáró (pap) és a fokos közötti viszonyt (a fokos papja), s rejteki módon benne van a kapcsolat, az összekötés, ami az írásban nyilvánul meg. Ti. az írás kapocs a gondolat és a megnyilvánulás között, vagyis a gondolat szemmellátható megjelenítése. E feladatot látja el a tudós írnok-pap.

Meglepő a PA.AL és a Pál személynév közötti hasonlatosság. Önkéntelenül is felvetődik a gondolat, hogy a keresztényüldöző zsidó Saul a damaszkuszi úton való megvilágosodása után nem véletlenül választotta/kapta a Pál nevet. A bibliai időkben Damaszkusz környékét szkítafajú népek lakták, akik a PAL (Pál) nevet élő hagyományként vagy valójában papi címként ismerték. Saul e névváltoztatással, névfelvétellel igazodott a helyi szokásokhoz, hogy a nem zsidó néppel könnyebben elfogadtassa magát. A meggondolása minden bizonnyal az lehetett: Ha nem tudsz ellene harcolni, mármint a kereszténység ellen, akkor állj az élére! Így lett Saulból Paul, azaz Pál, vagyis Pál apostol[18].

(Folytatása kb. két hét múlva)

[1] A honfoglalás kútfői, MTA, Bp. 1900., 121-122. pp. E névben is tettenérhető, hogy a többi görög nyelvű íróhoz hasonlóan az a császár-író miként csavarja ki, görögösíti a számára idegen nevet. (MV)

[2] A Hess András-féle Chronica Hungarorumban Álmos atyja Előd volt. (MV)

[3] A magyar nyelv szótára, I-VI. (Készítették: Czuczor Gergely és Fogarasi János), Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest, 1862., I. 280. p.

[4] Szent Istvánnak, Magyarország királyának nagyobbik legendája, In: Magyar Legendárium, Könyvbarátok Szövetsége, Bp., 61. p.

[5] A honfoglalás kútfői, MTA, Bp. 1900., 163. p.

[6] Anonymus Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Bp., 1975. 138. p.

[7] A XVIII-XIX. századi külföldi és magyar  tudósok még különbséget tesznek a két hasonló elnevezésű (arámi-arameus) nyelv között. Az egyik, a Kaukázus déli részen beszélt nyelv agglutináló. Ez volt a szkíta-méd nyelvjárás, Jézus Krisztus anyanyelve. A másik flektáló nyelv, amelyből mai héber nyelv származik. Ma a két elnevezést nemcsak összemossák, hanem kutatónként, szerzőként váltogatják az elnevezéseket. Sajnos nincs egyezményes elnevezés. Talán azért, mert így könnyebb elsikkasztani a szkíták nyelvét. (MV)

[8] 7/35.B (N), ADA, London

[9] Pinches, Theophilus G.: The Amherst Tablets, Bernard Quaritich, London, 1908., 112. sz. tábla, 187-188. pp.

[10] Más olvasattal: ^dNINA vagy ^dNanse. Figyelem! A magánhangzó-végződés ellenére sem női istenség! (MV)

[11] Pinches i. m. 188. p.

[12] Az egyes jelek új-asszír szótári alakjának közlésétől eltekintettem, mert zavaró lett volna. Aki kicsit is ismeri a káld-sumir nyelv elvét, annak nem okoz nehézséget a Labat-szótár alapján kikeresni, és ellenőrizni a jeleket. (MV) In: Labat, René: Manuel D’épigraphie Akkadienne, Imprimerie Nationale, Paris, 1948.

[13] Deimel, Anton: Šumerisches Lexikon, Sumptibus Pontificii Instituti Biblici, Róma, 1930.

[14] Az írnok a templom szolgálatában álló pap, pap-író volt. Róla neveztetett el a papiros alapanyaga, a papirusz- nád. (MV)

[15] A fokos teremtése c. mítosz Komoróczy fordításában „A kapa teremtése”. (MV)

[16] Forrai Sándor: Ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994., 165. p.

[17] Zomora Márta szíves szóbeli közlése nyomán.

[18] Saul/Pál  valójában nem volt apostol. Apostolnak hívták Jézus Krisztus közvetlen tanítványait, a tizenkettőt. A jóval fiatalabb Pál nem volt közöttük. Vajon kik döntötték el, hogy a Kr. u. 65-ben Rómában elhalálozott Pált beveszik az apostolok közé? (MV)

A csúsztatás magasiskolája

avagy

A Hetek c. folyóirat 2012. május 25-i számában megjelent „A zsidó Árpád fejedelem és a mélymagyarok - Interjú Komoróczy Géza történészprofesszorral” c. cikk margójára

Megpillantván a címet, s mint, Aeneas, midőn meghallotta az orvul meggyilkolt trójai királyfi síri hangját: „megborzadtam, égnek állt a hajam, és a hang a torkomon akadt”[1]. A hazáját, népét szerető, nemzeti hőseire, anyanyelvére büszke magyar létemre mégis nekiveselkedtem, és végigolvastam e magyargyűlölettől csöpögő cikket. A felháborodásomat félretéve „harag és részrehajlás nélkül” megkísérlem felhívni a kedves olvasók figyelmét a féligazságokra, a félremagyarázott és az elhallgatott történelmi tényekre. (A magyar újkori eseményekre nem térek ki, mert ezekkel számos szakavatott, tárgyilagos kiadvány foglalkozik.)

Csúsztatni, féligazságokat valósnak beállítani, történelmi tényeket elferdíteni, magyarán hazudni, az tud, aki kiválóan ismeri a történelmet. Komoróczy Géza tanult történész. Otthon van mind a kutatási területéhez tartozó zsidó, mind a magyar történelemben. Munkáiból s e cikkből is kiviláglik, hogy született magyar létére ellenségnek tekinti népét, hazáját. Hiszen „az Hazánk ellenségei közzé méltán lehet számlálni azokat a Hazánknak el fajúltt fiait… kik, jóllehet Magyar Országban születtettek, ’s neveltettek, ’s Magyar Hazájoknak köszönhetik minden bóldogólásokat, még is szintúgy szégyenlik, hogy Magyarok, szégyenlik a’ Magyar ruhát, a’ Magyar nyelvet…, Magyarúl nem is tudnak… A Magyart meg vetik, ’s tsak ki-nevetik, mindenféle boszszúsággal, tsúfsággal illetik,”[2]

Feltételezem, Komoróczynak magyar az anyanyelve. Mégis, mintha nem tudna magyarul, vagy csak semmibe veszi a magyar nyelvet és a nyelvtant. Valami efféle lehet, különben nem használta volna könyve címében az „indoeurópai nyelvekre” jellemző, jiddisül bizonyára tökéletes megfogalmazású helyhatározós szószerkezetet: „A zsidók története Magyarországon”[3].

E cím azt közli, hogy a zsidók története (talán könyvként) hol, merre van Magyarországon, mely város könyvtárában leledzik, nem pedig azt, hogy mely országbeli zsidók történetéről van szó. Minden kezdő nyelvtanfolyamon hibaként emelnék ki: „A zsidók története Magyarországon” cím magyarul érthetetlen, félrevezető. Helyesen ekképp hangoznék: „A magyarországi zsidók története”.

Úgy vélem, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy a cikkben felvetett kérdések és a következtetések nem az újságíró tollából fakadtak. Sebestyén István cikke retorikai megoldás lehetett, hogy „elvigye a balhét”, vagyis Komoróczy Géza halovány, de igencsak rosszindulatú, gúnyos feltételezéseit rögvest tényként tárja az olvasó elé. Tudván tudott, hogy az emberi feledékenység nagy úr.  Bizonyos idő múltán a magyar történelmet átabotában ismerő (félretanított) átlagember feledi a szerző gúnyorosságát, feledi a feltételes módot: „…ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem bizonyosan.” S csak arra emlékszik: A "honfoglaló" magyarok vezére, Árpád zsidó volt (holott egyáltalán nem volt az). Ez un. „tudományos alapossággal” megírt könyv és a cikk a magyarság évszázadokig folyó agymosására teszi fel a pontot. Megteremtette azt az ideológiát, ami szerintük indokolhatná a mai Magyarországra való tömeges bevándorlást. Ám ennek jogosságára, igazolására nincsenek történelmi adatok, tények. Ezért kreálni kellett, ha másképp nem hát adat-összemosással:

A magyar vezérek korából nincsenek, a középkorból pedig igencsak gyérek s elmarasztalóak a zsidókra vonatkozó írásos források. Ez kitűnik, Komoróczy első megállapításából, miszerint „a 18. század végéig kihasználatlanok azok a forrásanyagok, melyek a magyarországi zsidó történelemre vonatkoznak”. A zsidó történetírás számára valóban azok. Hiszen a XI. századtól „a magyar történeti irodalom a kezdetet illetően a zsidókat többnyire jelentéktelen idegen elemként” tűnteti fel. E tényt csűrni-csavarni, az ellenkezőjére fordítani valóban nehéz, de e történész számára nem lehetetlen.

A hon-visszafoglalás után az istváni államalapításig zsidó nemigen volt Pannónia-Magyarországban. A kereskedők sem zsidók, hanem izmaeliták, a Volga mellékéről betelepült bolgár mohamedánok, ahogy a magyar nevezte őket, böszörmények voltak.[4] Az izmaelita s az izraelita kifejezés közt egy mássalhangzó a különbség. Sajnos sokan keverik: Az Allah-hitű izmaelitákat izraelitának, azaz zsidónak tartják.

A szerző szerint „a zsidók magyarországi története a 10. században kezdődik”, bár a „zsidó-magyar kapcsolatra vonatkozó legkorábbi dokumentumok… a 11. századból származnak”. 100 év ide vagy oda, neki nem nagy idő. E váltás minden bizonnyal azt jelenti, hogy a zsidók X-XI. századi magyarhoni jelenlétére nincs bizonyíték-értékű dokumentum. Mégis próbálkozik: „A könyvében idéz egy szerzetest, aki azt írta, hogy a magyarok szeretnek… büszkélkedni, hogy a zsidóktól származnak.” E kijelentés Hariger löweni apáttól, I. István király kortársától származik, mondván, olyan ungrosokkal került kapcsolatba, akik dicsekedtek azzal, hogy a zsidóktól vezetik le az eredetüket. (Ungros, denique notum est huic fame assentari velle, qui et iactant, se a Iudeis originem ducere. [5])

Komoróczy válaszából, hogy „a szerzetes utalása még kevés ennek megítéléséhez…”, kitűnik, valójában tisztában van e kijelentés némi utánjárással felfedhető történelmi hátterével: Hariger apát, Géza fejedelem és I. István király kortársa 1007-ben halt meg. A magyarság akkor már legalább 100 éve a Kárpát-medencei hazájában élt, s rég felhagyott az un. kalandozásokkal. Koppány szabadságharcának (997) túlélői meg el voltak foglalva azzal, miként menthetik az életüket, és kerülhetik ki a kereszténység felvételét. Sem "kalandozó", sem másmilyen magyar nem lehetett Löwenben (ma: Belgium), legfeljebb az ungrusok földjéről, Ungriából való izmaelita vagy zsidó kereskedő juthatott oda.

A források szerint az „ungros” a türk, pártus, hun stb. népnév mellett a magyarság egyik VI-X. századi elnevezése. A magyarok elődeinek a pannóniai, az etelközi, sőt a Kazár Birodalom tőszomszédságában levő lebédiai szálláshelyét is Ungriának hívták.[6] Komoróczy meg is jegyzi: „A honfoglalás előtt a magyar törzsek már találkozhattak zsidó kereskedőkkel”. Valóban. A magyar 108 nemzetség (nem katonai) a Kazár Birodalom tőszomszédságában élt, s három évig a kazár kagán szövetségese volt.

Az újságíró felteszi a kérdést: „Ez azt jelenti, hogy nemcsak hosszú múltra tekint vissza, hanem eredetileg baráti volt a zsidó-magyar kapcsolat?”

A válasz kitérő, s ugyancsak ugrándozó. Három lépésben jut el a X. századból a XX. századba: „A szerzetes utalása… kevés ennek megítéléséhez…, majd a 16. században a protestáns históriásének-irodalomban is megjelenik ez a motívum, amit Ady úgy adott vissza, hogy ’keresvén zsidókkal való atyafiságunk.”.

Sajnos a válaszból nem derül ki, vajon a szerzetes véleménye a zsidó eredet vagy a baráti kapcsolat megítéléséhez kevés. Mindenesetre a Corpus Iuris Hungarici-ból, az Árpád-házi királyok zsidókra vonatkozó törvényeiből egyáltalán nem világlik ki a zsidó-magyar barátság, hanem inkább a királyainknak a harácsolás megfékezésére irányuló törekvése. Pl. az Aranybulla 24. cikkelye kimondja: „Kamaragrófok, pénzverőtisztek, só- és adótisztek zsidók ne lehessenek.”  Köztudott, hogy a törvény mindig egy meglevő állapotot tükröz; létező, gyakorolt visszásságokat próbál féken tartani. Ez esetben a zsidóknak a magyarok kárára elkövetett tisztességtelen vagyoni gyarapodását korlátozta.

A protestáns dalköltészet egyáltalán nem azt fejezi ki, hogy a magyarság atyafiságban, barátságban lett volna a zsidósággal, hanem csak a kor általános kívánalmainak megfelelően felhasználta az ószövetségi történeteket, amelyeknek az eredete ezredévekkel korábbra nyúlik vissza. Kr. e. 550 körül, a zsidók II. babiloni fogsága idején a zsidó írástudók a jóságos káldeus királyok jóvoltából használhatták az ékiratos levél- és könyvtárakat. Ekkor jutottak hozzá szinte minden ószövetségi történet ékiratos eredetijéhez, amit beépítettek a szent könyvükbe, a Tórába, s onnan került a judeo-keresztény Bibliába. Ilyen pl. Mózes története: Az ékiratos eredetiben Kr. e. 3000 körül I. Sargon akkád uralkodót csecsemőkorában szurokkal kikent kosárkában halászták ki az Eufráteszből; kb. két évezreddel később Mózest meg a Nílusból...

Ady Endrét idézni a zsidóság szempontjából valóban okos dolog. A magyarság szempontjából már kevésbé. Az olvasóközönség előtt alig ismert, az iskolai tananyagból pedig kimaradt Kosztolányi Dezső[7] „Az írástudatlanok árulása” c. cikke. Felhívja benne a figyelmet az Ady-versek javarészének erkölcsromboló hatására és magyarellenes voltára. Pl. „A sípja régi babonának” c. versben a költő saját népét, a magyarságot átkozza meg: „Szól a sípszó: Átkozott nép / Ne hagyja az Úr veretlen / Uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemtelen / Ha bosszút áll gyáva, lankadt, / Ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.” A báró Hatvany/Deutsch Lajos által mesterségesen népszerűsített Ady-versek szinte előkészítették a lélektani talajt Trianonhoz. „A márciusi naphoz” c. versében így uszít: „Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni, / Mindent ami, ezeréves holmi.” Meggyőződéssel jelentette ki Melich János nyelvészprofesszor: „Ha nálunk is az Ady-kultusz belopakodik tanáraink gondolatvilágába, s vele az iskolába, soha nem kerül vissza Máramaros és Erdély sója, Tátra fenyvese, Gömör vasa.”[8]

Komoróczy következő pimasz és gúnyos megjegyzése egyenesen a magyarság arculcsapása: „Ezért merem mondani – magamban egy kicsit nevetve azon a fricskán, amit ez a mélymagyar tudatnak jelent -, hogy ha valaki egyáltalán zsidó volt a honfoglaló magyarok között, akkor Árpád fejedelem biztosan.”

Vajon, mit jelent a „mélymagyar” kifejezés? Megválaszolható-e röviden, szabatosan, magyarosan? Aligha.

Van-e valamicske alapja e kéjelgő feltételezésnek?

Komoróczy bizonyára arra alapítja gúnyosan bedobott feltételezését (amit maga sem hisz el), hogy Árpádot a zsidó hitre tért kazár kagán[9] kívánságára, kazár módon pajzsra emelve választottak vezérré. Csakhogy ettől Árpád, a magyar Álmos vezér fia még nem lett zsidó.

Konsztantinosz Pophürogennétosz[10], az írástudó bizánci császár leírása szerint ez valóban így történt. Ám a folyománya, hogy a magyar nemzetségek a vezéreikkel egyetemben ügyes politikai húzással kivonták a magukat a zsidó kazár kagán érdekköréből.

„Hét nemzetségre voltak ők [a magyarok] felosztva… Hozzájok adta ezekhez magát a krimiai Chazároknak egy része, melly Chabaroknak … neveztetett, és ezen nemzetség tette a’ 8-dik nemzetet…”[11] "A magyaroknak sem magyar, sem külföldi (kazár) vezérük nem volt. A 7 nemzetség teljesen egyenrangú volt. A vezéreik szintén. Lebedias volt a legidősebb, a rangidős."[12] Harci cselekményekre kötöttek egymással szövetséget; a kazárokkal való katonai szövetségük három évig tartott. A hadisikert ásta volna alá, ha a seregnek hét-nyolc egyenrangú vezére a maga feje után csatározik. Ezért választottak maguk közül egy közös katonai vezetőt, fővezért.

A Kazár Kaganátus Kr.u. 650-850 között (1. A Kazár Birodalom magja 650-ben; 2. 750 körüli hódítás; 3. 850 körüli hódítás; 4. A magyarok, a volgai bolgárok szállásterülete, továbbá a Kaukázus egésze nem volt kazár terület, legfeljebb szövetséges peremvidék.) Forrás: palestineremembered.com

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kazár kagán zsidóhitű nőt juttatott az egyik magyar vezér sátrába: Elődhöz, a rangidős magyar vezérhez feleségül adta a leányát. Ám e házasság magtalan volt. Így mind Előd, mind a törzse megmenekült zsidó/kazár befolyástól, s szilárdan ellenállt minden megkörnyékezésnek (amit Géza fejedelem nem tudott megtenni).

„Ezen 8 nemzetségek egy fejedelemség alatt nem voltak, hanem kölcsönös szövetséget kötöttek… olly móddal: hogy akármellyiket támadná is meg közzűlök az ellenség… teljes igyekezettel annak segítségére legyenek… De ezen… nemzetségek, a Magyarok’ szokása szerint, nem egyeztek meg mindenkor egymással… Látván ezt a Chazárok’ Chagánja … maga részére is könnyebbnek tartván egy fejedelemmel megegyezni, mint sokakkal: azt tanácsolta Lebediás-nak (Eleud/Előd[13]), hogy vállalja fel a fejedelemséget, de úgy hogy ő alatta légyen. Eleud ezt nem vállalta el, hanem ajánlotta a’ vitézségéről, okosságáról, és jó erkölcséről esmeretes Árpádot, az Almus’ fiját.”[14]

A kazár kagánnál vendégeskedő Lebediás kitért tehát a nyomatékos kérés elől. Nem vállalta el a magyar nemzetségek fővezérségét, fejedelemségét, melynek ára a függetlenség feladása lett volna: Győzött szkíta erkölcse, tartása. Nem fogadta el a csábító ajánlatot, hanem maga helyett Álmosfia Árpádot ajánlotta.

„Ezen tanácsadást némelly részben a’ Magyarok helybe hagyták, és az ajánlást elfogadták. Árpádot a’ Chazárok’ szokása szerént, egy paisra állítván, fejedelmi méltóságra emelték, olly’ feltétellel: hogy a fejedelemség az ő maradékaira is általmenjen…; De ez a Magyarok’ nagy részének nem tetszett, csak azért, hogy Árpád a’ Chazárok’ chagánjának tanácsára emeltetett fejedelmségre, még pedig úgy, hogy ő tőle függjön: úgy nézvén ezt, mint a’ Chazárok’ rajtok uralkodni kívánása’ jelét, ’s hírmondóját: választották tehát ennek az atyját, a 70 esztendős Álmust, és ennek hűségére megesküdtek…”[15]

Árpád vezérré választása a kazár kagánnak való alárendeltséget jelentett. Ám Árpád nem volt rangidős. Ez volt a kibúvó. A szkíta szokásjog értelmében csak a legidősebb, a legtapasztaltabb, a legrátermettebb lehetett a törzs katonai vezére, mégpedig, akit a szeren közös akarattal választottak meg.

A kazár kagánnak bizonyára nemigen lehetett ellentmondani, hiszen a szövetségesük volt, ám az ősi törvényt, a szkíta szokásjogot kötelezően be kellett tartani.

Mit tevének a magyar vezérek?

1. A kagán kívánalmának eleget tettek azzal, hogy a hét törzs (a kabarokkal együtt nyolc) egyetlen vezér fősége alá került. Árpádot vezérré választották ugyan, de a választás a nép számára Árpád fiatal kora miatt ekkor még érvénytelen volt. A kimódolt választás a magyar vezérek közös döntése lehetett ez, hiszen Árpádot soha nem marasztalták el. Sőt az atyja, Álmos halála után ő lett a magyarok legfőbb vezére.
2. Előd nem vállalta a fővezérséget, kötötte a kazár kagánnal való megegyezése, ezért az utána következő rangidős vezérre, Álmosra esett a szövetséget, a Vérszerződést kötő vezérek választása.
3. A szkíta szokásjog teljesült azzal, hogy a fővezér Álmos, a legidősebb, legrátermettebb vezér lett. A választást a Vérszerződéssel, a magyarok mindmáig érvényben levő ősi alkotmányával megerősítették. Az eskütétel harmadik szakasza biztosította Álmos fiának, Árpádnak és az eskütevő vezérek leszármazottjainak a kiváltságát: „Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki nem essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.”[16] Kiemelendő, hogy a magyar nemzetségek a vezéreikkel az élen csak katonai engedelmességgel tartoztak Álmosnak. Álmos nem volt főúr, nem volt fejedelmi hatalma, hanem a magyar hadi sereg a fővezére, nagyvezére volt. Egyébként a magyar törzsek és a csatlakozott kabar törzsek az egymással egyenrangú vezéreik fennhatósága alá tartoztak, s önállóak voltak.

Az idegen hatalomtól, a kazár kagántól való függést a magyarok nem vállalták. Megtartván őseik hitét, katonai és mai kifejezéssel a polgári önállóságukat és Álmos fejedelem vezetésével viszontagságok közepette elvonultak a Kazár Birodalom tőszomszédságából Etelközbe, majd onnan a nem zsidó Árpád vezérletével Attila örökébe, a Kárpát-medencébe.

A cikk további részében mind Komoróczy, mind az újságíró folyton-folyvást valótlanságot állítva gúnyolódik a magyarokon, s mindent felsorol, amiből egy kicsit is ki lehet csikarni a zsidóság javára.

Közben megfeledkezik az 1492-ben Spanyolországból elűzött, Magyarországra telepedett szefárd zsidó család leszármazottja, Fortunatus/Szerencsés Imre (Slomó ben Efrajim) viselt dolgairól. A magyar források szőrmentén taglalják II. Lajos, magyar király harácsoló kincstárnokának viselt dolgait. Annyi mégis kiderül, hogy a Magyarországban eluralkodott, az 1526-os mohácsi csatavesztésbe torkolló zűrzavaros politikai és pénzügyi helyzetet neki köszönhetjük.

Végezetül a XVIII. században élt gróf Batthyányi Alajos jezsuita páterrel egyetértve azt tanácsolom minden magyarnak: „Ha szabad… írni a Magyarok ellen, nékünk sem hagyhattya senki is nagy véteknek, ha magunkat hasonló fegyverrel védelmezzük, ’s ha mi-is valamennyire hangosabb magyarsággal kezdünk szóllani.”[17]

[1] Vergilius: Aeneis, III. 48.

[2] Gr. Batthyányi Alajos: Magyar és Erdély-Országnak rövid ismérete, Pesten, Lindauer János Könyv-árosnál, 1791., VIII. p., 45. p.

[3] Sebestyén István cikkéből vett idézeteket dőlt betűvel írtam. (MV)

[4] Révai Nagy Lexikona, I-XXI., Révai Testvérek Irodalmi Intézet, Bp., 1911-1927., III. köt. 668. p.

[5] Gombos F. Albin: Catalogus fontium historiae Hungaricae, I-III., Szent István Akademia-Stephaneum, Budapest, 1937-38., I. 18. p., II. 1122. p.

[6] Monachus Georgius, Regino apát stb. In: Századok, 1905, 69-70, 1779, 376-379. pp.

[7] Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. A teljes szöveg a Toll c. folyóirat 1929. július 14-i számában jelent meg.

[8] Melich János (1872-1963) nyelvész Akadémiai székfoglaló beszédéből (1927)

[9] Kazária szkítafajú népe egyáltalán nem volt zsidó hitű. A VIII-IX. században a kazároknak nagyon kis része és vezetők tértek át a zsidó hitre, a judaizmusra. Hipotézis állítani, hogy a kelet-európai zsidóság a kazár-zsidók leszármazottjai lettek volna. In: Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. A kazárok.  Balassi K., Bp. 1997., IV. 3.f. 

[10] Konsztantinosz Porphürogennétosz: De adm. Imp. 38. fejezet.  In: Kiss Bálint: Magyar régiségek, Pesten Fűskúti Landerer Lajos’ betűivel, 1839., 224-225. pp.; Horvát István: A’ szlavinokról, az az: kérkedőkről, Pesten, Nyomt. Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István, M.DCCC.XLIV., 106-107. pp.; A magyar honfoglalás kútfői, Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1900., 38. fejezet, Ford. Marczali Henrik., 119-124. pp.

[11] L.m.f. - Konsztantinosz Porphürogennétosz: De adm. Imp. 38. fejezetet Kiss Bálint és Horvát István szószerint lefordítja. A görög szöveghez viszonyítva Marczali Henrik fordítása mintha nem lenne teljes. (MV)

[12] A krónikáink 108 nemzetségről tudnak. A hét nemzetség (közismerten törzs) katonai felosztás volt. (MV)

[13] Előddel, a hét vezér egyikével azonosítják. (MV)

[14] Ld. a 8. sz. jegyzetet

[15] Lmf.

[16] Anonymus: Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Bp. 1975., 93. p.

[17] Batthyányi Alajos i. m. XV-XVI. pp.

Az oldalon található valamennyi bejegyzés Marton Veronika szellemi tulajdona. Is licensed under Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 3.0 Unported License.

Az Antanténusz…” c. mondóka

megfejtési kísérlete

rovás- és ékjelek segítségével

Aranykapu a Balatonon (Egry József festménye, Magyar Nemzeti Galéria)

Az Antanténusz c. rövid, verses, gyermekeknek való „kiolvasó vers”, kiszámoló, mondóka. Hivatalosan értelmetlen halandzsa-szövegnek tartják. Forrásmegjelölés nélkül némely nyelvész szerint több európai nyelvben [pl. finn[1]] is előfordul. Mások nem rendesen lefordított latin eredetű versnek, vagy nemzetközileg elterjedt kiolvasónak, esetleg az indoeurópai számsor hangtanilag torzított alakjának tartják. Hangalakja tájegységenként kissé változó. Ismertebb változata:

Antanténusz, szórakaténusz, Szóraka-tiki-taka-alabala-bambusz(ka)!

Forráshivatkozás nélkül némely kutató[2] ősi ’sumér’ imának tartja, amit egy ékiratos cserépről olvastak le, majd a XX. sz. elején fejtettek meg: Anta Dunguz, szur-raga Dunguz, szur-raga digi-daga ala-hala Bambúz = Kelj föl Dunguz, szülj reggelt Dunguz, Szülj reggelt, áradj, terjedj, vágjad, űzzed Bambuszt!

Nagyjából ennyit közöl az wikipedia.hu[3] e versikéről. Úgy tűnik a felsorolt érvek, vélemények sok igazságot tartalmaznak, ám pontos forrásmegjelölés nélkül legfeljebb ötletként értékelhetőek.

Ez ösztökélt, hogy próbálkozzak a megfejtéssel, és utánanézzek, vajon valóban értelmezhető-e mai magyar nyelven a szöveg első és második része. A többi megfejtése ellen a nyelvérzékem tiltakozott, mert sok, az értelmezést már a kezdet-kezdetén félrevivő szót éreztem benne.

Szőcs István, a nagy műveltségű kolozsvári tudós-újságíró véleménye volt a kiindulópont: „A népi gyerekdalok, mondókák kiszámoló-versikék érthetetlen szavai – nem halandzsák. Legalábbis annyiban nem, hogy kezdetben volt értelmük, s csak később homályosodott el.”[4] Tehát a régiségben értelemmel bíró jelentésük volt.

Hasonló véleménye van az egyiptológus Borbola Jánosnak[5]: „…nyelvünk mellett … gyermekeink énekei, rigmusai őrzik leghívebben őseink kultúráját…” E „mondóka egyáltalán nem latin eredetű, hanem ősmagyar gyermekvers… Az is elképzelhető, hogy eredetileg felnőttek sorshúzása volt, s azt vették át játékukhoz a gyermekek.” Megszívlelendő észrevétele, hogy a mondóka olvasásának „valószínű nyitja, hogy a „varázsszavakat” visszafelé kell olvasni.”

Libapásztor lányka (explow.com/nepviselet 2)

Pass László[6], debreceni evangélikus lelkész részletesebben foglalkozott a mondókával. Fritz Hommel, Friedrich Delitzsch, Franz Brünnow és Anton Deimel ékjeles szójegyzékének latin betűs szócikkei alapján, a vonatkozó ékjelek mellőzésével vizsgálta szöveget, s megállapította: „Nem kiolvasó versike…, hanem kb. 12-10.000 éves ős-magyar Nap-köszöntő zsoltár, mely hívja, hívogatja napkelte előtt a Világosság Istenét az Ég-re, hogy győzze le  a Sötétség Szellemét, hogy elterjeszthesse a világosság, a jóság uralmát az egész földön. Ez az ősrégi Nap-hívogató ének ó-magyar nyelven az emberiség legősibb ismert zsoltára, ősi pentaton dallama[,] és még ma is időszerű.”

Lepedőszél (szőrhímzés, Vas m., XVIII.sz., Néprajzi Múzeum

E négyoldalas cikkre 1975-ben Komoróczy Géza, nyelvész válaszolt „Egyetlen olyan szót sem találni, mely a két nyelv [sumir-magyar] rokonságát bizonyítaná, mint ahogy az Antantémusz kezdetű gyermekversike sumer megfejtése is képtelenség…”[7] Bizonyára ez „ex katedra” megjegyzése okozta, hogy az akadémikus körök ezután nem foglalkoztak a versike mélyreható elemzésével[8], hanem megmaradtak a halandzsa besorolás mellett.

Úgy tűnik, Pass László megérzése és az ékiratos szószedetekben való tapogatózása helyes.  Kifogásul csak azt lehet felhozni, hogy a cikkében felsorolt sumir-magyar szóegyezéseket nem elegendő íráskép, illetve hangalak után azonosítani. Mindenképpen meg kell nézni, el kell olvasni és értelmezni kell a hozzájuk tartozó vonalas, illetve ékjeleket.

Ám ez a káld-sumir és a magyar nyelv és az írás nagy időbeli távolsága és az egymástól szerkezetileg és írásképileg eltérő volta miatt nem egyszerű. Ti. a magyar nyelvű szövegek rögzítésére a betűírást használták, míg a sumir, azaz a káld-sumir nyelv fogalomírás.

Vajon össze lehet-e hozni e kétféle írást?

Vajon szabad-e a latin betűkkel rögzített, ám jól szótagolható mondókát visszavetíteni a több ezer évvel ezelőtt használt káld-sumir fogalomírás jeleire?

Összekötő kapocsként, segítségül fel kell és fel is lehet használni a székely-magyar rovásírást. A ma használt mintegy két és fél évezredes latin betűírástól[9] és az ennél minden bizonnyal régebbi székely-magyar, részben szótag- részben betűíráson át kell eljutni a kb. 6000 éves fogalomírásig.

Arról nincs és nem is volt vita, hogy a ma használt írásoknál kisebb-nagyobb eltéréssel a hangalak és az íráskép összhangban van. A magyar nyelvben még a Kazinczy-féle beavatkozás ellenére is megmaradt az egy hang – egy betű elve.

A székely-magyar rovásírásban ez kissé másképp fest.[10] Betűírás ez is, ám valami megmaradt a keleti nyelvek mássalhangzós írásaiból. Ti. a mássalhangzók írásakor a kiejtésekor, a hangzósításkor  a mássalhangzóval együtt ejtett un. ejtéskönnyítő segédhang, leginkább az „e” zönge jelöletlen. Egy-egy szó rovásakor a hallással érzékelt[11] mássalhangzókat kötelező jelölni, róni, de az „e” ejtéskönnyítő segédhangot jobbára nem. Ám az „e” zöngét bizonyos szabályok figyelembevételével bele kell olvasni szóba![12]

A székely-magyar (és más) rovásírásról köztudott, hogy kevés jellel sokat fejez ki. Az írásban ez a betű-összevonásoknak köszönhető. Egy-egy mássalhangzót mássalhangzóval, továbbá egy-egy vagy több magán- és mássalhangzót lehet összevonni, de csak akkor, ha a természetes szótagolás rendjét nem borítja fel. A mássalhangzók összevonásának a szó végén a helyük, hogy a szótagolás rendjét ne zavarják. Mindezt az „Antanténusz” c. versike értelmezésekor szigorúan figyelembe kellett venni. A mai magyar nyelvérzék szerint a mondóka első „sora” két jelentésnélküli több szótagú szó. A szótaghatárok megállapítását nagyban elősegítette a versike erőteljes hangsúlyozása, vagyis a nyomatékos szótagolás.

Az ékírásos szövegek fordításában szerzett tapasztaltakkal messzemenően egybevág a XIX-XX. századi magyarul tudó, az ékírást ismerő tudósok[13] felismerése, miszerint az eredeti magyar szavak (beleértve a nyelvtani elemeket is)  szótagjainak a régiségben önálló jelentésük volt. Az „antanténusz. szórakaténusz” esetében semmi nem indokolja, hogy ez ne lenne igaz. Ennek alapján az erőteljes nyomatékkal egymástól elhatárolódó szótagokat önálló jelentéssel bíró gyökökként[14] lehet felfogni.

A gyökhatárok pontos megállapítását segítette elő a latin betűs szöveg rovásjelekkel való leírása. A Rudimenta említett szabályainak figyelembevételével, ha az egyes gyök-szavakat a hangzósításnak megfelelően összevont rovásjelekkel[15] le lehet írni, akkor azok szótagként, jelen esetben önálló jelentésű szavakként egybetartoznak.

Az alábbi táblázatban a 2. oszlop a mondóka két szótagcsoportjának (an.tan.té.nusz szo.ra.ka.tén.usz) a mai ejtés szerinti írásképét mutatja. A következő az egyes gyök-szavak rovásjeleit, utána az ékjeleit, a latin betűs átírást és az ékjelek jelentését tartalmazza. A felettük levő nyilak az olvasás irányát jelzik. A latin betűs átírásnál az egyes magánhangzók feletti vonás nem ékezet, hanem és az alsó indexszel egyetemben a zönge pici kiejtésbeli másságát jelzi, amit a ma már nem hallunk.[16]

A megfejtésnél használt jelek nem káld-sumir vonalas, hanem új-asszír szótári jelek. Sajnos a mondóka szövege ékiratos agyagtáblán még nem bukkant elő, ezért okafogyott találgatni, mely kor írását lehetne használni. Ti. az íráskép kb. 500 évenként alakult, változott. A XIX-XX. századi szótárak az új-asszír ékjelekre épültek, feltüntetve az egyes népek kiejtését.

A somogyi rovásírásos „tanító tábla” (In: Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek, Matrona, Győr, 2008., 6. p.)

Az táblázatok alatti első bekezdés a rovásjelek írásképének a Rudimenta és a Tanító tábla (a továbbiakban: kiadványok) szerinti esetleges magyarázatát taglalja. A következő, a második bekezdés az ékjelekre vonatkozik.

Az 1. sz. an rovása szokatlan. A n =n betű „arca” az említett kiadványok egyikében sem fordul jobbra. Ezért az olvasási sorrendnek megfelelően az a =a betű a n =n hátára illeszkedik. Fordított esetben az olvasata na lenne.  A 3. sz. té ilyetén jelölése sem szokványos, de ha a Tanító tábla első sorában az e =e és az E =é betűt össze lehetett vonni, akkor ez is megengedhető.  A 4. sz. nusz szóban a kisebbre rótt U = u zönge a kiejtéskor alig hallik, mert az utána következő S =sz mássalhangzó erősen hangsúlyos, szinte teljesen elnyomja.

Talányos a fenti táblázat 4. számmal jelölt nusz ékjelének jelentése és értelmezése. A hangzósítás szerint a szót három összevont rovásjellel lehet leírni, tehát egyetlen dologra, fogalomra utalhat. Ám a Deimel-szótárban[18] az ékjeles gyökök közt nincs nusz hangalakkal feloldható szó, ezért fel kellett bontani a zárt szótagú szót NU és UZ írásképű gyökké. A rovásjelek összevonhatósága miatt a nusz két ékjele is összetartozhat; minden bizonnyal egyetlen fogalmat, esetleg jelzős kifejezést (szószerkezetet) jelölhet. S valóban a NU₈ és az UZ együttes jelentése „utód liba”, vagyis „kisliba”

A 6. sz. gyök mai mondókabeli kiejtése: szó. Csakhogy az első megfejtők szerint a káld-sumir nyelvben nincs o/ó hang. Ezért körül kell nézni, vajon a magyar nyelv, esetleg a tájnyelv lehetőséget ad-e arra, hogy az ó más magánhangzóként, esetleg u-nak ejtődjék. Az o „… a zárt a és u között…középhelyet foglal, honnan ezekkel … tájejtés szerént némely szavakban váltakozik, mint …bagár, bogár, bugár…, sőt az a-u egybeolvadásból igen gyakran hosszú ó válik pl. monda-uk lesz mondók.”[19] A tájnyelv a lovat többféleképpen ejti: ló-lou-lú. Tehát a magyarban a szó/szu váltakozás létező nyelvi jelenség, ezért nyugodtan egybe lehetett vetni a káld-sumir SZU₁₀ kifejezéssel.

A 6. sz. szu összerovásakor felismerhetővé kellett venni a kétbetűs összetételt, ezért célszerűnek tűnt az U =u jelet kisebbre, a S =sz mássalhangzót nagyobbra venni.  A 8. sz. szó összevonásnál a rombusz alakú k =k-hoz balról illeszkedik az a =a. Ily összevonás van a Tanító táblán a jobb felső sor második jelcsoportjában.  A 10. sz. jel a 6. sz. jel fordítottja.

A 9. és a 10. szógyök a latinbetűs írásképe teljesen megegyezik a 3. és a 4. sz. nusz-szal. Hangzósításkor mégis úgy hallik, mintha 9. sz. tén szógyök n hangja kevésbé lenne hangsúlyos, mint az usz szógyök u, illetve sz hangja. Ezért szótaghatár nem a té és a nusz, hanem a tén és az usz közt lehet. Ezt az tükrözi ékírás, hisz a tén-hez ékjele teljesen megegyezik a té-vel; a jelentése is ugyanaz.

A magyar nyelv annyira gazdag, hajlékony, alkalmazkodó, hogy nincs olyan idegen mondatszerkezet, amelynek a szószerinti jelentését vissza ne lehetne adni, s ne lehetne érteni, még akkor is, ha kitekert magyarsággal van írva.

Ilyen furcsának tűnő kifejezés a 8. és a 9. sz. szóhoz tartozó ékjel jelentése. A „kapu-közel” kifejezés szokatlan, de magyarul érthető. Azt jelenti, hogy valami közel van a kapuhoz, már majdnem megjelenik, de még nem lépte át a küszöböt. Ez az egyetlen kifejezés a mondóka első részében, amit esetleg kétféleképpen lehet értelmezni:

1. A Nap „kapu-közelben” van. A horizonton látszik a hajnali derengés, szinte jelzi, közeledik a napkelte, a pirkadat.  Ám a Nap még nem lépett a látóhatár fölé, még nem alkot „aranykaput”. Ez értelmezést támasztja alá az 1., 2., 3. sz. „égi fénykorona közeledik” kifejezés. Az „antanténusz szórakaténusz” teljességgel magyar, ezért feltételezhető, hogy ebben is megvan a magyar népdal jellemző szerkezeti sajátossága a gondolatritmus. Pl. az „alma a fa alatt, nyári piros alma” népdal első szóképe, a második szószerkezetben kissé kibővítve megismétlődik.  Vagyis a népdal megmondja, hogy a fa alatt van egy alma, s ez az alma nyári is meg piros is. S csak ezután következik a népdal tényleges mondandója: „Engem gyaláz a szeretőm édesanyja…” A mondóka esetében: Közeledik a napkelte, a Nap már-már feltűnik a látóhatáron.
2. A kislibák ébredése, kelése is „kapu-közelben” van. Ám ezt el lehet utasítani, mert, ha a libák reszketnek, akkor bizonyára nem szunnyadnak, hanem epedve várják a napkeltét.

A rovás- és az ékírás együttes felhasználásával az An.tan.tén.usz szó.ra.ka.té.nusz… mondóka lehetséges mai magyar nyelvű értelmezése:

Égi fénykorona közeledik, kisliba,

elég a reszketés, kapu-közel a felkelés...

A mondóka ilyetén értelmezése felidézi a „Süss föl nap / fényes nap / kertek alatt / kislibáink / megfagynak” c. gyermekdalt. Az „Antanténusz”-ban is várják a libák a napkeltét, de megjelenik benne a „Bújj, bújj zöld ág / zöld levelecske / nyitva van az aranykapu / csak bújjatok rajta!” c. dalocska „kapu” eleme is.

Bújj, bújj zöld ág (Szék v. Doboka vármegye, Erdély, Gyermekjátékok, Magyar Néprajzi Lexikon)

Az „Antanténusz”, a halandzsa-szövegnek tartott versikének a régiségben, a magyar előidőkben megvolt a jelentése, értelme. Csoda, hogy mind a mai napig megmaradt, és él a magyar gyermeknyelvben.

[1] Kiss Dénes szóbeli közlése In: Vértessy György: Antantémusz – Egy kiszámoló versike bonctana.

[2] Dudás Rudolf szerint a mondóka szövege ékiratos táblán előkerült; sajnos sehol nem írja, hol, melyik táblán található. (MV)

[3] hu.wikipedia.org/wiki/Antanténusz

[4] Szőcs István: Halandzsa-e az Antanténusz? = Utunk, Kolozsvár, 1972. április. 2-4. pp.

[5] Borbola János: Magyarok Istene,  Racell K., Bp., 2005., 39-40. pp.

[6] Pass László kéziratban terjesztett tanulmányának másolata.

[7] Benedek I. Gábor: Elavult őshaza elméletek, Hétfői Magyar Hírlap, 1975. február 3.

[8] Badiny Jós Ferenc említi Pass megfejtését, de ő sem nem elemzi. (MV)

[9] A hagyomány szerint Romulus 753-ban alapította Rómát. (MV)

[10] A rovásírás szabályait, és az egyes jelek leírását Thelegdi János: Rudimenta azaz a hunok régi nyelvének elemei, 1598 (Ars Libri, Bp.,1994.) és Marton Veronika: A somogyi rovásírásos kövek (Matrona, Győr, 1998.) c. könyvben elemzett Tanító tábla c. szerint vettem figyelembe. (MV)

[11] A Kazinczy-féle nyelvújítás eredménye, hogy a magyar nyelvben eluralkodott a szóelemző, vagyis az un. etimologizáló írásmód. A régiségben az írás alapelve az „ahogy, hallik, úgy iratik” volt. Az írni tanuló magyar anyanyelvű gyermekek, ösztönösen ma is ezt alkalmaznák. (MV)

[12] A kemény, sok mássalhangzós cseh nyelv létrejötte ez elv elhanyagolására, „nemtudására” megy vissza. A sztyeppei szarmatákkal keveredett erdőlakó szláv nép nem igazán ismerte a (szarmata) rovásírás elvét, de használta. Nem tudta, hogy a mássalhangzók olvasásakor az adott szóba bele kell olvasni a magánhangzót. Ez ismeret hiánya miatt lett a nyelvükben ily sok mássalhangzó. (MV)

[13] Francois Lenormant és Galgóczy János

[14] Gyök: Vannak a nyelvekben bizonyos alapszók, amelyekből… belváltozás…által más-más, alapeszmében egyező szók erednek. In: Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, I-VI. 1862-1874. I. Előbeszéd, 63.p.

[15] ligatura

[16] Vö. ár = cipész-szerszám, vízáradat, pénzben kifejezett érték. (MV)

[17] Az olvasás iránya (MV)

[18] Deimel, Anton: Šumerisches Lexikon, Teil II., Bd. 1-4. Sumptibus Pontifici Instituti Biblici, Roma, 1930.

[19] Czuczor-Fogarasi i. m. IV. köt. 998. p.

Az ékjeleket ellenőrizte: Lengyel László

Géza fejedelem, Adelhaid és Koppány

1. Géza fejedelem (Österreichische Nationalbibliothek, Wien)

Adelhaiddal, Géza fejedelem második feleségével érkezett tízezer fegyveres lovag a pilisi királyi udvar közvetlen közelében telepíttetett le. Mondván, a keresztény asszony ne érezze idegenül magát a pogány Pannóniában, vegyék körül az övéi. Csakhogy e siserahad inkább volt cseh, német, semmint lengyel. S nemcsak Adelhaidot vették körül. Gézát, (miként majdan a bajor Gizella kísérete Istvánt, a fiát) elszigetelték a népétől. Magyar, ki szólni kívánt a fejedelem-királlyal, rajtuk keresztül jutott csak be az udvarba. S akkor sem biztos, hogy az uralkodó, hanem inkább Adelhaid vagy az udvaroncai elébe került.

2. Adalbert (Vojtech) prágai püspököt térítés közben agyonütik a poroszok (részlet a gneseni székesegyház kapujáról, Lengyelország)

A krónikaíró szerzetesek a korabeli eseményeket századokkal később foglalták írásba; s nagy előszeretettel burkolták az isteni rendelés mezébe az igencsak földi eredetű erőszakot, kényszert: Gézát „égi szózat” (esetleg az asszonya, Adelhaid) „figyelmeztette, hogy a keresztyén hitet és keresztséget vegye föl”.[1] Így aztán 994-ben a fiával, a 969 táján született Vajkkal és az egész háza népével együtt kereszténnyé lett.[2] A Prágából meghívott Adalbert (Vojtech) püspök keresztelte meg őket, s előkészítette a terepet Némethonból való fegyveres sereg és számos lovag érkezésére.[3]) Ezzel kezdetét vette a Quedlinburgban kiagyalt terv: Pannónia német érdekkörbe vonása.

A fejedelmi udvarban ügyködött az Apuleiából való, a magyar forrásokban Tata néven említett San Severino-i Adeodat gróf, Vajk első nevelője. Térítés dolgában nem bizonyult eléggé erélyesnek, s rövidesen felváltotta a királyi családot megkeresztelő, nagy eréllyel térítő harcias Adalbert. Ez egyháziakat idegen lovagok, csapatok[4] követték, hogy fegyverrel támogassák a térítés munkáját.[5]

- Wolfgerrel és Hedrikkel, a két hennebergi gróffal 300 lándzsás katona érkezett.

- A bajor wasserburgi Wencellint, Koppány gyilkosát negyven fegyveres kísérte.

- A Szentföldre igyekvő sváb Hont és Pázmán hadával Géza segedelmére Pannóniában maradt.

- A lébéni Poth, más néven Ernestin sok „vitézzel jött Magyarországba”… és így tovább.

Csupa-csupa német, lengyel egy szál se, legalábbis a krónikák szerint nem.

3. Hont/Hund lovag kutyafejes zászlajával és pajzsával (iniciálé a Képes Krónikából)

A keresztségben mind Géza, mind a fia, Vajk a Stephanus (koszorúzott) nevet kapta. Emiatt nevezik a német évkönyvek Gézát királynak, holott a magyarok tudása szerint az első, nyugati értelemben vett király a fia, István volt. „Az égi trónról jöve szózat” egyúttal arra is intette Gézát: „mivel keze embervérrel volt fertőzve, nem vala alkalmas a hitre téríteni illy nagy nemzetet… ennek véghez vitelét a felséges isten kegyelme a tőle származandó Szent Istvánra bízta vala.”[6]

A bécsi udvarból előkerült latin nyelvű magyar krónikák Géza szigorát, kegyetlenségét emelik ki: A parancsai teljesítését megkövetelte, az ellenszegülőket kegyetlenül megbüntette, leverte. Már az országlása kezdetén amennyire keményen bánt az övéivel, olyan engedékeny volt a keresztények és az idegenek iránt. A királyné és a környezete, továbbá a pap-tanácsadók hatására minden eszközzel igyekezett elődeinek a nemzettel megosztott hatalmát a saját kezében összpontosítani. S pontosan ez volt a német-római császár célja.

Utólag, 1000 év távolából és a bekövetkezett események ismeretében úgy tűnik, Géza a saját udvarában elszigetelődött. Idegen papok, lovagok vették körül. Feltűnő a krónikások, és későbbi történészek igyekezete, hogy Gézát vérszomjas, kegyetlen tirannuskén tüntessék fel. Minden magyarellenes ténykedést, kegyetlenséget, erőszakot neki tulajdonítottak: Elrendelte a hittérítést, holott még meg sem kereszteltetett. Követséget menesztett Európába, hogy lovagokat toborozzon a népe ellen. Kegyetlenül pusztította a saját fajtáját az idegen érdekek kedvéért. Ő, csakis ő ostorozott, büntetett, hogy a hazáját a magyarjaival együtt mielőbb német érdekkörbe terelje. Mintha Adelhaid és a környezete ártatlan bárány lett volna.

A latin nyelvű krónikák mindegyike Mária Terézia korában került elő. Ez gyanakvásra ad okot. Talán valahol a bécsi császári levéltár zárolt zugában rejtezik a magyar ősgeszta. A krónikások abból meríthettek, s a mindenkori politikai kívánalomnak megfelelően csűrték-csavarták a történelmünket. Nagy gondossággal bizonyos részeket kihagytak, bizonyos részeket beleírtak, de azért imitt-amott elszólták magukat:

Kézai Géza szelídségét, engedékenységét említi fel:„…nemzete megtérítése dolgában s a mivel tartozott, szent Adalbert prágai püspök rendelése szerint nem mulasztotta el megtenni. Külde ezért követeket a keresztyén tartományokba, hogy óhajtását mindenkinek híreszteljék… sok ispánok, vitézek és nemesek jöttek hozzá a keresztények országaiból, némelyek Isten szerelméből, hogy a vezért a pogányok ellen, kik a hitet nem vennék föl, segítsék; mások, hogy ezen pogányoktól, üldözőiktől megszabaduljanak: mert a pogányságban élt nemzet kegyetlen üldözője  vala a keresztényeknek.”[7]

Pedig a magyarok számára nem voltak ismeretlenek a keresztény tanok. A hon-visszafoglalás után néhány évtizeddel Zombor, az erdélyi yula kíséretében megjelent Pannóniában Hierotheosz és több bizánci térítőtársa. Erdélyben sokakat megtérítettek, megkereszteltek. Bulcsú, Ajtony és más előkelőségek megtérése nem mese. Az eredményes térítésért 950 táján Theophülaktosz, konstantinápolyi pátriárka Hierotheoszt Turkia (Pannónia) püspökévé szentelte. Ennek köszönhetően a magyarok a nyugati térítőket sem fogadták ellenségesen

4. Bulcsu vezér keresztelése (948, Bizánc, XIII. századi görög miniatura)[8]

A térítéseket Pilgrin, lorchi érsek, majd Passau püspöke szervezte meg. VI. Benedek pápához írt leveléből kitűnik, a térítés eleinte valóban békében folyt: „Maguk a barbárok, ha mindjárt többen közülök még pogányságban sínylődnek, nem ellenzik alattvalóik keresztelését, s a papoknak megengedik, hogy járhassnak s kelhessenek, merre s hova nekik tetszik… A dolgok oly pontosan állanak, hogy az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit elfogadására.” [9]

Géza az Adalbert sugallta, a szkíta szokásjoggal ellenkező politikája miatt a nemzet támogatására nem számíthatott, ezért a fejedelemsége legelső évétől kezdve a haláláig folyvást külföldi szövetkezésben és a nyugati egyházban keresett támaszt. Minden bizonnyal nem tehetett mást. A keresztény lengyel asszony gondoskodhatott arról, hogy közvetlenül senki ne jusson Géza elébe: A saját alattvalói ellenében az országba édesgetett, s általa különösen kegyelt idegen lovagok és papok tanácsára, támogatására támaszkodott.

A jövevény németek előtérbe kerülése az ősi szokásaikhoz és jogaikhoz ragaszkodó magyarok érzületét méltán sértette: „A magyar nemzet nagyjai gyűlésre hivattak össze. E gyűlésen komolyan megintették őket, hogy kikeresztelkedjenek, mert ha nem, erőszakkal lesznek megkeresztelve Adalbert unszolására határozatba ment az is, miután nem tűrhető, hogy keresztények pogányoknak legyenek rabjai, az összes keresztény foglyok szabadon bocsáttassanak, … sőt, mívelésre alkalmas telkeket kapjanak.”[10] Ez azt jelentette, hogy a magyar krónikákban község (communitas) néven emlegetett nemzeti gyűlés csak Géza idejéig gyakorolhatta a hagyományos szkíta szokásjogot, később már nem.

Az Adalbert vezényelte, a nemzet szellemétől idegen uralom népszerűtlen volt. Még gyűlöletesebbé tette Géza asszonyának, a férfias, iszákos, dölyfös, dühében az emberöléstől sem irtózó lengyel Adelhaidnak, továbbá az udvartartásának az ország dolgaiba való illetéktelen beavatkozása, a nemzet ősi alkotmányos jogainak felszámolására irányuló törekvése.

Az erőszakosan térítő szerzetesek nyomában loholó német fegyveresek először a gyepűvidéket szállták meg, szakították el a dunántúli részektől. A határőrző magyarok harca nem összefogott, hanem gyepűnkénti védekező harc volt.

A magyarok és a németek közti háborúságról a latin nyelvű krónikák mélyen hallgatnak. Egyedül a pannonhalmi apátság 1001-ben kelt, I. Istvánnak tulajdonított un. „alapító okirata” tesz halovány említést róla. Ez okmányt megszokásból nevezik alapítólevélnek; a tartalmát tekintve valójában a veszprémi Szent Mihály Egyháza és a Pannonhalmi Apátság közti javadalmi vita záróokirata. Az eredete[11] vitatott, mégis van benne néhány olyan adat, miszerint az írnok tudott a Géza és István uralkodása idején lezajlott véres eseményekről, s különbséget tesz a németek és a gyepűvédő magyarok harca és a koppányi szabadságharc között.

A Pannonhalmi Alapítólevél ekkép utal a gyepűvédők szabadságharcára: „Midőn ugyanis a háborúk zivatara kitört s a németek és a magyarok közt nagy villongás támadt. (Ingruente bellorum tempestate, qua inter Theotonico et Ungaros seditio maxima excreverat.)[12] Ez még Géza életében a teutonok, azaz a németek és a magyar gyepűvédők közti fegyveres, egymástól elszigetelt harcára utalhat. Megpróbálták útját állni a német-római bekebelezésnek.

A 948-949 táján született Géza, Taksony fia 972-ben, az atyja halála után lett a magyarok vezére. 25 évnyi uralkodás után, 997-ben, 48 éves korában hirtelen hunyt el.[13] A feladatát bevégezvén, a továbbiakban nem volt rá szükség. Sem a halála körülményeit, sem a nyugvóhelyét nem említik a források, pedig igazán „nagy szolgálatot tett” a nyugati kereszténységnek, s a német-római császárnak: Visszavonta a határt a Lajtáig, beengedte a fegyveresek kísérte hittérítőket, birtokhoz segítette a kóbor lovagokat, a keresztény szolgákat, s szolgává tette becsületes, tisztességes, hithű népét. Igaz-e, nem-e, a kezéhez sok vér tapadt: S a római keresztény egyház szerint az ilyen embert, lett légyen az fejedelem vagy közrendi, soha nem illette kegyelet. Géza tehát befejezvén a küldetését és meghalt. A fiára, a friss, fiatal, makulátlan életű, Istvánra korlátlan királyi hatalmat hagyott örökül.

5. A Pannonhalmi Apátság „alapítólevele” (II. Endre király korabeli koholmány)

„A pannóniaiak országa a boldog ifjú akaratára figyelmezett”[14], vagyis létrejött az egyszemélyes vezetés: A magyar alkotmányos szkíta szokásrendet felváltotta a nyugati országokban szokásos abszolutisztikus egyeduralmi kormányzás. „Géza és István a pápa, illetve az egyház hatalmának kétségkívül önkényt ajánlkozának alávetni magokat…”[15] Cserébe mind a német-római császártól, mind a pápától támogatást kaptak, csakhogy mielébb létrejöjjön a német módra megszervezett, ellentmondást nem tűrő, despotikus egyeduralkodói hatalom. Géza és a környezete erőszakos kormányzása megbontotta az ősi szkíta államjogi viszonyokat. Ez szerfölött kedvezett a német-római császár és a pápa egybefonódott politikai és vallási bekebelezési törekvéseinek. Ám az ország keresztény állammá való szervezését nem ő, hanem István végezte el. Rá hárult a feladat, hogy befejezze az atyja megkezdett „művét”, s végérvényesen a „kereszténység aklába” terelje népét.

6. I. István magyar király névjegye a pannonhalmi alapítólevélről

Ezt elégelték meg a dunántúli vezérek, elégelte meg a dunántúli nép. Koppány, somogyi vezér főségével nemzeti ellenállás, fegyveres felkelés kerekedett. Özönlöttek a dunántúli fő-és közrendi magyarok Koppány zászlaja alá.

A Pannonhalmi Alapítólevél ekképp utal Koppány vezette szabadságharcra: „… a polgári háború veszedelme által szorongattatván, Somogy vármegye ki akarván űzni engemet atyáim székéből… (uolente comitatu quodam nomine sumigiense patna me sede repelle…)”[16] Koppány név szerint nem említtetik, de a krónikák neki, Somogyország vezérének tulajdonítják e „felségsértő” szándokot. (MV)

Koppány halálát részletesen leírják a krónikák. Koppány hada nem Esztergomot, a fejedelmi székhelyet támadta meg, hanem Veszprém,  a német lovagok központi fészke, Gizella királyné székhelye ellen vonultak. A hősiesen harcoló magyarok vereséget szenvedtek, Koppányt megölték, lefejezték, testét szégyenteljes módon, a magyar lelkiségtől idegen, német kegyetlenséggel felnégyelték. Elfogott vitézeit megtizedelték, az életben hagyottak javait elvették, szolgaságba taszították. Az elkövetők, Istvánnal az élen az egyháztól feloldozást nyertek: Mondván, Istennek tetsző tett volt a kereszténység ellenségeinek ilyetén megsemmisítése.

A sokadik, de az első félországra kiterjedő magyar szabadságharc elbukott. Az eladdig születési jogon szabad magyar szolga lett a saját hazájában.

Koppány, az Árpádok legidősebb tagjaként a szkíta szokásjog, illetve a Vérszerződés értelmében teljes joggal tartott igényt a megüresedett fejedelmi székre. Úgy vélte, Somogyország uraként és a csatlakozott dunántúliakkal elegendő katonai erővel rendelkezik, hogy megszabadítsa az országot az idegenektől, kiűzze a tűzzel-vassal térítő papokat, s visszaállítsa az ősi jogrendet, amikor nem volt még különbség magyar és magyar között.

A nemzeti felkelés Géza fejedelem elhunyta után, 997-ben vagy 998-ban tört ki.

A krónikák rútul megrágalmazták a becsületes, a szkíta szokásjogokhoz ragaszkodó Koppányt: „Géza fejedelem halála után Koppány Szent István király anyját vérfertőző házasságban (per icestuosum copulare connubium) magához akarta kötni, Szent István királyt meg akarta ölni, és a fejedelemségét a maga hatalma alá akarta hajtani.”[17] E rágalmat még a mai történetírás is tényként kezeli, elfogadja, sőt elméleteket gyárt hozzá. Pedig elegendő lenne egybevetni a krónikaírók említette „tényeket” a korabeli magyar szokásokkal, a szkíta szokásrenddel, s rögtön kipukkadna évszázadok alatt óriásira növesztett hazugság-léggömb.

A magyar források elhallgatják, de Géza özvegye nem Sarolta, az erdélyi Gyula leánya, hanem a lengyel Adelhaid volt.  István édesanyja nem sokkal a fia születése után meghalt. Így Thuróczy előadása csak Adelhaidra vonatkozhatott.

7. Koppány lefejezése (Képes Krónika)

Lengyel forrás szerint Adelhaid[18] 42 éves korában Géza fejedelem halálának évében, 997 szeptemberében Esztergomban hunyt el. Ezután sem a német, sem a lengyel források nem említik. A halálának körülményei ismeretlenek.

Érdekes módon a fejedelmi pár egyazon évben halt meg. Vajon támadás érte őket? Méreg vette el az életüket? Esetleg mindketten egyszerre vagy közvetlenül egymás után természetes halált haltak? Csak találgatni lehet.

Ha feltételezzük, hogy Géza valamivel előbb halt meg, mint Adelhaid, akkor Koppánynak ugyancsak gyorsan kellett érvényesítenie a régi magyarok állítólagos levirátus-szokását, hogy feleségül vegye az özvegyet, s a kezével együtt elnyerje az országot.

A levirátus intézménye keleten dívott: Az özvegységre jutott asszony a vagyonával (hozományával) együtt a meghalt férj legidősebb férfirokonának a tulajdonába ment át. Csakhogy ez a magyaroknál kissé másképp festett: A régi magyarok egy feleséget tartottak. A krónikákban nyoma sincs a több feleségnek. A sok feleséget tartó bihari fejedelmet, emiatt méltán gúnyolták Mén-Marótnak (Csődör-Marótnak).

A régiségben, de a közelmúltban is némely magyar vidéken valóban szokás volt, hogy a magyar asszonyok férjük férfi testvéreit öregebbik vagy kisebbik uruknak szólították. Ám ez inkább arra utalhatott, hogy az özvegyet a magyar nagycsalád felkarolta, nem hagyta a sorsára. Bizonyára az is előfordulhatott, ha valamely feleséges ifjú ember meghalt, az özvegyét, a nőtlen testvére vette el. A magyar házassági erkölcs híres volt. A XI. században Pannóniát látogató arab utazók írják, a magyar asszonyok még akkor is hűséggel várták vissza a párjukat, ha azok évekig idegenben háborúskodtak.[19]

Ha a levirátus intézménye megvolt a régi magyaroknál, akkor azt szigorúan az elhalt férj, jelen esetben Géza fivére érvényesíthette. Ám Géza és Koppány rokoni kapcsolata mindmáig nem tisztázott.  A XIV. századi Képes Krónika említi először, hogy Koppány vezér Tar Zerind[20] fia volt, s anyai ágon I. István nagybátyja lehetett: „Koppány és István anyja között valami rokonság létezett”[21]

A krónikák Koppányról szóló tudósításai a hógolyó-elven alapulnak. Egy bedobott hírt egyre vadabb dolgokkal kiegészítve görgetnek tovább:

- Az 1200 tájáról való Anonymus-krónika Koppányt nem említi. Nagyjából Géza születéséig, s a besenyő Thunuzóba tragikus haláláig tárgyalja a magyar eseményeket.

- István király nagyobbik legendája[22] Koppányt néven nem nevezi, de az „ördög” megnevezés, bizonnyal rá vonatkozik: „De minden jónak ellensége az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus növendékének szent eltökélését rontsa, ellene belső háborúságot támasztott”

- Szent István kisebbik legendája[23] Koppány nevét szintén az „ördöggel” helyettesíti: „Néminemű nemesek,… látván, hogy mit megszoktak, elhagyni kényszeríttetnek, az ördög sugalmazásából, miket a király meghagyott, azokat megvetetették és maguk kedvének szerint való elsőbbeni szokásaikra visszahajlítván lelküket, ellene hadbaszálltak.”

- A XIII. században, Kun László idejében élt Kézai az események időrendjét is keveri. I. István koronázása utánra teszi a Koppány felkelését, holott azt legalább 3 évvel megelőzte. Említi  Koppányt (Cupan), de nem szól a házasulási szándékáról: „Szent István királyt tehát megkoronázzák, s ő, miután Koppány vezért megölte s anyai nagybátyját Gyulát feleségével és két fiával Erdélyből Magyarországba hozta…”[24]

- Az 1370 táján íródott Bécsi Képes Krónika azt is tudja, hogy Koppány „… Tar Zerind fia volt és már Szent István király atyja Géza vezér idejében vezérséget viselt; Géza vezér halála után… Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma alá hajtsa. Somogyi vezér volt.”[25]

- Az 1486/7-ben íródott Thuróczy-krónika[26] szóról szóra ismétli a Képes Krónikát.

Újkori példaként megemlítendő, miként áll be a Koppányt gyalázók sorába Toldy (Schedel) Ferencz irodalomtörténész. Az Érdy kódexből idézi Szent István legendáját: „Mikoron szent István királynak atyja Gejsza kimult volna, támada fel ez gonosz kegyetlen herceg (Koppány), akarván István király anyját gonoszság szerént magának venni.” A lábjegyzetben megjegyzi: „E szó: anyját, a codexben hiányzik.”[27] S az olvasó jobbára nem olvassa el a lábjegyzetet, ezért  Koppány erkölcstelen volta tudatosul benne.

A mai hivatalosított történelemtudomány a Képes, a Thuróczy és a későbbi írások nyomán felkapta, és az idegen-ellenes nemzeti felkelés egyik okának tartja, hogy Koppány az uralkodói hatalomért I. István király anyjával vérfertőző házasságra kívánt lépni. A krónikaírók a nemzeti felkelés vezetőjét erkölcstelennek és gyűlöletesnek állították be. Koppány, a magyarság tragikus hőse nem volt sem becstelen, sem erkölcstelen, csak a jogtalanságnak és a kereszténység erőszakos terjesztésének ellenszegülvén végzetszerűen elbukott. S a vesztesre minden időben kígyót-békát kiabáltak.

Koppány hibájául róható fel, hogy jellegzetesen magyar módon (talán virtusból) hitte, egyedül is bír az idegen megszállókkal, s nem hívta segítségül a Dunán túlnanról és Erdélyből a többi magyar vezért csapatostul. Így esett a későbbi istváni tisztogatás áldozatául Ajtony, az erdélyi Gyula és a bolgár Keán vezér.[28] S így volt a magyar történelemben végestelen végig.

A magyarság ezredév alatt sem okult a régiek tévedéséből, pedig a történelme sugallja: A magyar egyedül nem, idegennel semmiképp sem, de összefogva győzedelmeskedik.

[1] Kézai Simon mester magyar krónikája, Ráth Mór, Pest, 1862., 85. p.

[2] Szalay László: Magyarország története, Pest, 1861. I. 45-46-.pp.

[3] Engel, Johann Christian von: Geschichte des Ungrischen Reichs, Friedrich Volke’s Buchhandl., Wien, 1834., 101.p.

[4] Kézai i. m. 85-93. pp.

[5] Engel i. m. 101-102. pp.

[6] Hartvik: Vita s. Stephani Hungariae proto regis (Szent István király élete), Podhradczky, Buda, 1836. III.(fejezet).

[7] Kézai i. m. 86. p.

[8] Magyarroszág története képekben,Gondolat, Bp. 1971. 28. p.

[9] Rerum Hungaricarum, Monumenta Arpadiana, Ed. Stephanus Ladislaus Endlicher, Scheitlin-Zollikofer, Sangalli, 1849., Vol. I., 131. p.

[10] Engel i.m. 102-103. pp.

[11] Az 1001-iki oklevél a történészek szerint álmű (anélkül, hogy a monostort illető adatok koholtak volnának) vagy II. Endre idejében korabeli adatok alapján készült hamisítvány. Erre utal a jóval később szervezett „comitetu” (vármegye) kétszeres említése; az egyes és a többes szám következetlen használata, s csak a német szóhasználatban honos „marchio” (őrgróf) említése. (MV)

[12] Fejér: Codex Diplomaticus, I. 280. p. Ez oklevél világosan megkülönbözteti Koppány szabadságharcától. E német-magyar háborúskodás Géza idejében a magyar gyepük elfoglalásakor történt. (MV)

[13] Wertner Mór: Az Árpádok családi története, Pleitz Fer. Pál Könyvnyomdája, Nagy-Becskereken, 1892., 24-25. pp.

[14] István király nagyobbik legendája, VI. fej., Magyar Legendárium,Könyvbarátok Szövetsége, Bp. 65. p.

[15] Horváth Mihály: Szent István első összeköttetései az egyetemes keresztény egyházzal =Századok, Buda, 1867., 19. p.

[16] A pannonhalmi „alapítólevél” 8. sora

[17] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa, Bp. 1980., 96. p.

[18] geni.com/people/Princess-Adelajda…

[19] Még a XVIII. században is ez volt a jellemző. Két-három évszázados kitartó idegen hatásra lazultak fel a magyar erkölcsök, s lett a mai erkölcstelenség.  (MV)

[20] Némely XIX. századi vélemény Tar Zerindet Géza testvérével, Mihállyal azonosítja. Ám ezt egyetlen forrás sem támasztja alá. Az alapja, minden bizonnyal, a Koppánynak tulajdonított „vérfertőző” házassági szándék lehetett. (MV)

[21] Wertner i.m. 586. p.

[22] Magyar Legendárium i. m. 65. p. (Szent Istvánnak, Magyarország királyának kisebb és nagyobb legendája az ausztriai Szent Keresztről nevezett monostornak XII. századbeli pergaminás legendáriuából való. Ford.: Tormay Cecil)

[23] Magyar Legendárium i. m. 87. p.

[24] Kézai i.m. 57. p.

[25] Képes Krónika, Szépirodalmi Kvk., Bp.,1978., 72-73. pp.

[26] Thuróczy János: A magyarok krónikája, Európa Kvk., Bp. 1980., 96. p.

[27] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, I-II.  Emich és Eisenfels könyvnyomdája, 1852., II. 153. p.

[28] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006. 37. p.

Nemzetvesztő királynék, IV.

Némely olvasó (eleinte jómagam is) hihetetlennek, képzelgésnek tartja a Nemzetvesztő királynék sorozatban leírtakat. Sajnos a latin nyelvű krónikáink sem a valós eseményeket hagyományozták ránk. Érdekes módon mindenik Mária Terézia uralkodása idején került elő a bécsi könyv- és levéltárból. Feltételezni, hogy minden megtörtént eseményt tényszerűen megírtak, képtelenség. A cenzúra működött. Az osztrákoknak, vagyis a mindenkori politikai hatalomnak nem érdeke a magyar történelmet, a magyar valóságot, a saját jól felfogott célja ellenében megörökíteni, közhírré tenni. A krónikaíró papoknak sem. Hátha még utóbb a magyarok feleszmélnének!  A magyarságról szóló latin nyelvű történetírás mindenkor az uralkodó vagy az egyház (ma meg a titkos bevándorlók) érdeke szerint kezelte és kezeli a tényeket. Vagyis elhallgat, kihagy, változtat, módosít. Ezért kell a magyar krónikákból kihagyott, megváltoztatott eseményeket külországi évkönyvekből, feljegyzésekből kiegészíteni, egybevetni. Az eredmény több, mint meghökkentő. Gondolkodásra késztet. Olyan gondolkodásra, amely minden magyarnak a vérében van, s amit a mai idegenszívű vezetés minden erővel és eszközzel törekedik megváltoztatni, kiirtani. Hiszem, hogy az idő leszedi a magyarok elől elzárt, még ma is titkos levéltárakról, zárt könyvtári állományokról a lakatot. S akkor a valós magyar történelmet tanulhatjuk és taníthatjuk, s a hatására a kezünkbe vehetjük nagyjaink ezeréves vágyát, sorsunk irányítását. Addig is, gondolkodjunk!

Géza, magyar fejedelem és a második felesége, Adelhaid

Géza első felesége, Sarolta a hét vezér egyike, Töhötöm dédunokája volt. Az atyja I. Gyula, erdélyi vezér Konstantinápolyban keresztelkedett meg; hazatérvén a családját is keresztény hitre térítette. Több forrás egyetért abban, hogy Gézát az asszonya ismertette meg a (nem a római, hanem minden bizonnyal a bizánci) kereszténységgel. Sarolta már a fia, Vajk születésekor keresztény volt, s nem sokkal (kb. 970) később meghalt.

1. Sarolta átveszi Adalbert prágai püspöktől a fia, Vajk számára a koronát (Iniciálé a Képes Krónikából)

A „pogány” magyarok politikai célzatú megtérítését, vagyis német érdekkörbe való vonását a szívén viselő német-római császár szorgalmazta Géza, magyar fejedelem keresztény nővel való összeházasítását. Ehhez jó alkalom volt a quedlinburgi birodalmi gyűlés, ahol mind a lengyel, mind a magyar küldöttség megjelent. I. Ottó császár hatalmi szóval érte el, hogy Géza megkérje a  Piast uralkodóház hercegnője, Adelhaid kezét. A lengyel évkönyvek említik, hogy Sarolta halála után Géza a lengyel Msciszlav (Mieszko) fejedelemhez követséget menesztett, hogy nénje, a 966 óta keresztény Adelhaid hercegnő kezét megkérje. Így ő lett a magyar fejedelem második felesége, s ha hihetünk a német forrásoknak, a „nemhivatalos uralkodótársa”.

2. Géza, a magyarok  fejedelme (Iniciálé a Képes Krónikából)

Meg nem erősített források szerint a hercegnő atyja Ziemomysl, az édesanyja Gorka volt. Mieszko, a testvéröccse volt a lengyel fejedelem. Adelhaidot lengyel földön „Beleknegini”-nek, „szép asszony”-nak hívták. A kifejezés a „velka knezna” (nagy úrnő) elhallott változata.[1] Elképzelhető, hogy e beszélő név volt a hercegnő eredeti neve. Az Adelhaid nevet  a keresztanyja, I. Ottó német-római császár hasonnevű felesége után kapta.  A lengyel Piast házból való Mieszko és a nénje Adelhaid  I.Ottó német-római császár retyerutyájához tartozott, innen adódhatott a Gézával való kiházasítás gondolata.

A magyar források bizonnyal okkal hallgatnak Adelhaidról. Egyrészt a magyarok az idegen asszonnyal való házasságot a szkíta szokásrend felrúgásának tartották, másrészt a német és a lengyel krónikák adta jellemzés nem egyezett népünknek a feleségről alkotott elképzelésével.

- Egy keleti követjárás során jegyezték fel a vendéglátó uralkodónak a magyar követhez intézett szavait: „…hallom, ugymond, hogy ti minden idegenekkel öszve viszsza házasodtak; …ez oka, hogy a’ ti régi vitézségtök, mellyel egész Európát ’s Ázsiát rémülésbe hoztátok, bennetök megcsökkent, ’s a’ külső ellenség’ martaléki lettetek.  Mi a ti rokonitok, annyira őrizzük nemzettségünk vérét, hogy az idegenekkel való öszveelegyedést – nemzetünknek régi törvénnyéhez képest, fő bűnnek állíttyuk.  Innét vagyon, hogy e’ régi fertőzetlen nemzet, melly vad, ’s durva népekkel vagyon körül véve, önnön erejével akármelly dühös ellenségnek is, minden időben meg tudott felelni.”[2]

- A magyarok a hitestársukat feleségnek hívták. „Kinek kinek magának…csak egy felesége volt… Úr[3]… lévén a’ Férjfi a’ háznál, párjában az engedelmességet, a’ csendes erkölcsöt, nagyon megkívánta, ’s kiki irtózott a kardos, versengő, férfias aszszonytól…S mivel őtet nem csak nőnek, hanem házas társnak is tartya vala, mig maga a’ vadászatban, halászatban… kinn fáradott, a’ házi gondokat ő néki kellett viselnie.”[4]

Adelhaidot a maga korában a „…legszebb női alakok[5] egyikének mondják: nem csak versenyt lovagolt és vadászott a férjével, hanem még a tivornyák zajos örömeit is megosztotta. Magától értetődik, hogy egy ily feleség az illem s a vallás szabványait nem igen követő férjen teljesen uralkodott, s nem igen csalódunk, ha felteszszük, hogy helylyel-közzel még a kormány gyeplőit is erőteljesen a kezeibe vehette.”[6] A testi szépséggel, bájjal megáldott fejedelemné, erőteljes, határozott majdnem férfias jellemű egyéniség volt olyan, aminőt egy nyers, erkölcsileg kevéssé mivelt férfiú szerelme eszményének tekinthet. Versenyt lovagolt, vadászott, sőt még a poharazás vígságait is megosztá férjével. [7] Ennél fogva nem csoda, hogy Géza neki nagy befolyást engedett a közügyek vezetésében, s az uralkodást, a hatalom gyakorlatát jelleménél fogva szerető fejedelemnő férje szívével együtt az egész kormányt magához ragadta „férjét, s a mi férjéé volt ő kormányozta.”[8] Az elkényeztetett, a hatalomtól elszédült fejedelmi nőt néha szeszély, sőt oly heves indulat szállta meg, hogy utaztában, ha valamely szolgája által felingerelte haragjában a saját kezével szúrta le.[9]

Adelhaidban Géza erőteljes élet- és uralkodótársat, a kereszténység pedig biztos támaszt nyert. A hitbuzgó lengyel nő fő feladata a magyarság megtérítése volt. Mivel e házasságot I. Ottó császár eszelte ki, e feladat már az eljegyzésnél célul tűzetett ki. Ő foganatosította, valósította meg I. Ottó követének, a verduni Bruno püspöknek a kérését, hogy szabadon folyhasson Magyarországban a keresztény térítés, amit Géza a quedlinburgi követsége által meg is ígért.  Bruno, szent Adalbert életrajzírója jegyezte fel, midőn „követeket küldött a magyarok nagy urához, vagyis inkább a nejéhez, a ki az országon uralkodott s férjét és férje dolgait kormányozta, s a kinek vezetése alatt kezdődött a kereszténység. (Miserat his diebus ad Ungrorum seniorem magnum, imo ad uxorem eius, quae totum regnum manu tenuit, virum et quae erant viri ipsa regabat, qua duce erat christianitas coepta.)[10]

Ebből is kitűnik, hogy Adelahaidnak a fejedelmi udvarban nagyobb szava volt, mint a férjének, Géza fejedelemnek.

Géza a keresztény térítést szabaddá tette, ám a sok nehézség és a nép ellenállása közepette asszonyának kérelme, ösztönzése a szerelem kötelékén vezetve[11] bírta rá, hogy megengedje a keresztény papok és szerzetesek az országba való jövetelét, és biztos békés életet biztosított nekik.  Az asszonyának kedvére tett, midőn gyakorta maga elébe is bocsátotta őket, s a keresztény vallásról szóló beszédeiket, tanaikat meghallgatta.

3.  II. Ottó, német-római császár, a birodalma négy részét jelképező nőalakkal (985., Musee Condé, Chantilly)

A fejedelemasszonnyal több pap és szerzetes jött az országba. Mivel a Német-Római Birodalomban II. Ottó uralkodása alatti belső hatalmi villongások törtek ki, a keresztény papok nem Németországból, hanem Lengyel- és Csehországból vándoroltak be. A zavargásokon lengyel és magyar katonai egységek segedelmével a császári erők úrrá lettek, olyannyira, hogy a németek a magyarok bajorországi szállásait egyre-másra foglalták el, hogy Géza kénytelen volt a határt visszavonni a Lajtáig. A határok csonkulását bizonyára nem nézte jó szemmel, de hogy a hatalmát megtarthassa, készebb volt az ország területi veszteségét elnézni, semmint a németekkel való szövetség ellenében a zúgolódó alattvalói igazának helyt adni. Attól tartott, ha a  bajor és az Enns vidékén rekedt magyar gyepűlakók és az egész magyarság harci erejének, jogos zúgolódásának tért enged, a fegyverre kelt nemzet egyeduralmát  veszélyezteti. (Egyet kell érteni azon német történészekkel, akik ez időszakot Ausztria születésének tartják).

Gézánál a kereszténység nem meggyőződésből fakadt, hanem a korlátlan uralkodói hatalom megteremtésének eszköze volt. Célját a nyugattal való szövetkezés nélkül nem érhette volna el. A német-római császár e szövetség feltételéül a magyar nemzet megtérítését szabta ki. Géza bár akkor még nem tért meg, a feltételt elfogadta: Pilgrinnek szabad kezet adott, hogy nagyratörő álmát megkísértse, s a passaui egyházmegyéjét megtoldja Pannóniával.  Ha sikerült volna e terv, akkor a magyar állam egyházi és világi függetlensége méginkább csorbult volna.

„Elérkezett az égben elrendelt idő és tulajdon atyjafiaival hivésre tért és megkeresztelkedett, fogadván, hogy minden alattvalóit a keresztény hitre téritendi.”[12] Bizonyára nem vallásos túlbuzgóságból, hanem politikai érdekből a térítési parancsainak ellenálló alattvalói vérét irgalom nélkül kiontatta. Nagy gondot fordított a lázadók megtörésére, a pogány szertartások kiirtására és a püspökségek alapítására, ezért cserébe az isten álomlátással vigasztalta meg. Midőn Géza a lázadó pogányok és a püspökségek felállításán törte a fejét, álmában egy szép ifjú képében égi jelenést küldött hozzá az isten. „Békesség véled, Krisztusnak választottja, meghagyom néked, légy a te búsulásodnak felőle bátorságban, nem néked adatott véghezvinni azokat, amiken elmélkedel, mert emberi vértől megfertőzöttek a te kezeid…”[13] A továbbiakban megvigasztalta azzal, a biztatással, hogy fia fog születni, kit az isteni gondviselés ennek végrehajtására kiválasztott.

Befejezés: Nemzetvesztő királynék, V., Koppány és Adelhaid

[1] Némely magyar forrás szerint Beleknegini az erdélyi Sarolta volt. Ám miért adtak volna szláv nevet az erdélyi Gyula leányának!? (MV)

[2] Czvittinger, David: Specimen Hungariae Literatae virorum eroditionem clarorum natione Hungarorum etc. Accedit Bibliotheca Scriptorum qui extant de rebus Hungarici, Francofurti et Lipsiae, 1711., p. 52.

[3] A régi magyarok felfogása szerint az úr nem parancsoló volt, hanem kötelessége volt a rábízott, a hozzá tartozó háznépéről gondoskodni. Ezért volt úr. (MV)

[4] Lindemann: Geschichte der Meinungen älterer und neuerer Völker im Stande der Roheit und Cultur von Gott, Religion und Priesterthum, Stendal, 1784., V. Theil,  200 pp.

[5] A magyar krónikák ugyanezt mondják az erdélyi Saroltáról is. (MV)

[6] Wertner Mór: Az Árpádok családi története, Nagy-Becskereken, Pleitz Fe. Pál Könyvnyomdája, 1892., 30. p.

[7] Pertz: Monumenta Germaniae Historica: inde ab anno christi quingenstesimo usque ad annum millesimum et quingentesimum 1-3.,Berlin,1864-1869.,III. 862. p.

[8] Endlicher, Stephan Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Scheitlin und Zollikofer, Sangalli, 1849., 141, 165. pp.

[9] Thietmari Merseburgensis episcopi Chronicon post editionem Joh. M. Lappennbergii, Impensis Bibliopolii Hahniani, Hannoverae, 1889, Lib. VIII.

[10] Pertz i.m. IV., 603. p.

[11] Pertz i.m. IV. 581-595. pp.

[12] Szent István nagyobbik legendája. In: Magyar Legendárium, Ki. Magy. Egyetemi Nyomda, Bp., 61. p.

[13] Magyar Legendárium i. m. 62. p.

[14] Horváth Mihály: Szent-István első összeköttetései az egyetemes keresztény egyházzal = Századok, Buda, 1867. 19. p.

Ld. Marton Veronika: I.András király korabeli imák, Matrona,Győr, 2006. 1-56. pp.

Nemzetvesztő királynék, III.

Géza fejedelem és Adelhaid, lengyel hercegnő egybekelésének előzményei

Sem a magyar krónikák, sem a nép emlékezte nem tud a lengyel Adelhaidról, Géza fejedelem második feleségéről. Pedig mind a lengyel, mind a német krónikák, évkönyvek határozottan állítják, hogy Géza, a magyarok „királya” az első felesége, Sarolta halála után lengyel hercegnővel kötött házasságot. Némelyik még azt is tudni véli, hogy I. István magyar király nem az erdélyi Gyula leányának, Saroldunak (Sarolta) a fia volt, hanem Adelhaidé. E nézetet a XIX. századi forráskutatások megcáfolták: Sarolt fuit mater sancti regis Stephani (Sarolt volt Szent István király anyja).[1]

 Ő is egy Adelhaid (931-999), de nem Géza fejedelem, hanem I. Ottó császár felesége (Adelheid von Burgund, festett gótikus szobor, meisseni dóm)

A krónikáink tanúsága szerint a hon-visszafoglalás után a magyar vezérek, híven a nemzet ősi szokásaihoz és erkölcseihez, melyek az idegen vérrel való házasságot ellenezték, csak rokonfajból származott leányokat vettek nőül. Zolta (Zsolt) asszonya Mén-Marót bihari bolgár vezér leánya volt. Taksony a rokon kunok földjéről nősült. Géza még az atyja életében az erdélyi Gyula szépségéért magasztalt  leányát vette el. Ám Sarolta halála után Géza Adelhaiddal, Micziszláv (Mieszko), keresztény lengyel fejedelem húgával kelt egybe. Magyar honban ő nyitotta meg az idegen feleségek sorát. Ő, egy európai keresztény uralkodóház (Piast) sarja volt az első idegen nő, akit egy Árpádfihoz adtak hozzá.

Miként jöhetett létre ez szkíta szokásjog ellenében ez a házasság?

A Lech mezei csatavesztés után a német-római politikai vezetés felismerte, hogy a pártus-magyarok Pannóniáját nyílt harccal nem tudja a keresztény érdekkörbe vonni. Ezért taktikát változtatott, s a fegyveres harc helyett hímes szavakkal, csalárdsággal próbálkozott. A kard ellen a magyarok fel voltak vértezve, a mézes-mázos ügyeskedés ellen nem. (Megjegyzem, ma sem.)

Hazánk, a X. századi Pannónia Bizánc és a Német-Római Császárság vitatott területe lett. Géza fejedelem némi ráhatásra nyugat közeledését fogadta el, annak ellenére, hogy 955-ben Augsburg határában Bulcsu és Lél, a német tartományurak megsegítésére érkezett hadát, éppen azok, akiknek a segítségére vonultak hadba, galádul tőrbecsalták, megsemmisítették, nyulakként leöldösték. Betetőzésül I. Ottó német-római császár a magyar vezéreket Regensburgban felakasztatta. A Botond vezette harmadik magyar had mihelyst tudomás szerzett a „vereségről” nekiment a németeknek. A vérei legyilkolását (ti. a hadifoglyokat már akkor sem volt ildomos kivégezni) valóban kegyetlenül megbosszulta; s a német sereg maradékát a  mai Svájc határáig, sőt még tovább is üldözte.

A magyar had „nem ment többé Németországba: mert Franczia- és Németország egy szívvel lélekkel megegyezett, hogy egymással egyesülve a rájok menő magyaroknak mind halálokig ellen álljanak.”[2] „Zolta vezér meg főemberei Lél Bulcsú és a többi vitézeik halála miatt szerfölött felháborodtak, s ellenségeivé lettek a németeknek. Zolta vezér meg vitézei az ellenség elkövette sérelem miatt bosszút lihegtek, s nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják neki a kölcsönt.”[3] Alig tizennyolc évvel később Géza fejedelem feledvén a regensburgi eseményeket, tárt karokkal fogadta az álságos német közeledést.

Géza fejedelem (Franz Molis, Bécs, 1815, Szent István és kora, Kiállítás az OSZK-ban, Bp. 1988)

„Taksony fejedelem idejében Pannónia (ekkor a hazánkat még nem Magyarországnak hívták) a nyugati befolyás elől zárva volt. Mihelyst Géza hatalomra jutott megjelentek a német hittérítő papok… Pontos adatok Géza koráról és a fejedelemségéről alig vannak.[4] Mintha szorgos kezek a magyar krónikákból Taksony halálára és Géza fejedelemmé való választására és az uralkodására utaló minden feljegyzést eltüntettek volna. Ám az írásban nem rögzített titkos tárgyalások, egyezmények vagy az időközben megsemmisített megállapodásokat mindig és minden időben a bekövetkező események igazolják.”[5]

A korabeli német-római politikai vezetés, a császár és a tanácsadói a Lech-mezei csata után, bár győztesnek kiáltották ki magukat, mégis taktikát változtattak; mondván, ami nem megy fegyverrel,  menjen az ájtatosság mezében. Csakhogy az akkori, gyepükkel védett Magyarországba igen nehezen lehetett bejutni. Keresni kellett hozzá egy megfelelő embert.

Wolfgang (924-994) teljes püspöki ornátusban. A bal kezében templomocskát és egy szekercét tart. A kor szokása szerint a templomalapítás jelzésére elegendő lett volna a kézben tartott templom. Mi végre a szekerce?  Tán rejteki utalás a Taksonynál tett látogatására? (festett szobor, Pfullinger, Németország)

A farkasjáró Wolfgang[6] a Harz hegységben levő einsiedelni monostor magányában készült arra, hogy a pogány magyarok hittérítője legyen.  972-ben[7] úttalan utakon, a gyepüket kikerülve titokban érkezett. Küldetése folyásáról hallgat a fáma. A német források szerint hittérítői működése nem járt sikerrel: „a hit magvait vetni hasztalan fáradozik vala”. Pilgrin passaui püspök magához hívatta. Mondván, engedelme nélkül (sic!) akart az ő leendő egyházmegyéjében (Pannónia) téríteni. Miközben a hitbéli tudományát szoros vizsgálat alá vetette, meggyőződött, hogy nem kóborgó barát, hanem a hit igaz követője. Nem bocsátotta vissza Magyarországba, hanem hathatós ajánlása által kieszközölte, hogy a  972. szept. 23-án elhúnyt Mihály regensburgi püspök helyét elnyerhesse.[8] S e méltóságba 972 karácsonyán be is iktattatott.[9]

Vajon, mit rejlik a sorok mögött?

- Wolfgang 972-ben járt Pannóniában. Pontosan az évben halt meg Taksony, a „pogány” magyarok fejedelme (utódja a fia, Géza lett). Taksony halálának évéről (972) Aloldus[10], német szerzetes-író kivételével minden forrás hallgat. A későbbi magyar krónikák szerzetes-írói sem írnak a fejedelem halálának körülményeiről.

- Wolfgang titokban érkezett magyar földre. A német források mentegetik, sajnálják, hogy nem tudott térítői feladatot végezni.  Miként is téríthetett volna, hisz’ teljesen titokban ordas farkasként lopakodott a magyarok földjére?! Ez bizony orgyilkos módra vall. (A térítés mindig nyilvános!) Bizonyára jól elő volt készítve az útja. Kézről-kézre adhatták, míg megérkezett a fejedelmi udvarba. Vajon németek segítették, vagy megtévesztett magyarok? Ki tudja?

- A pannóniai útjától visszatért Wolfgangot Pilgrin beszámoltatja. Meggyőződvén, hogy a hit igaz hirdetője a regensburgi püspökségre ajánlja. Sőt vissza sem bocsátotta Magyarországba. Bizonyára óvta hív embere életét, mert közben kitudódhatott Taksony fejedelem halála (vagy halálos betegségbe esése) és Wolfgang ottjárta közti egybeesés.[11]

- Soha senkit, lett légyen világi vagy egyházi, nem jutalmaznak meg, ha a vállalt feladatát nem teljesíti. Ellenkezőleg: megróják, megbüntetik, birtokát, rossz esetben a fejét veszik. A német krónikák tanúsága szerint Wolfgang, az egyszerű szerzetes bár nem teljesítette feladatát, mégis busásan megjutalmaztatott:Annak a Regensburgnak lett a püspöke, ahol 18 évvel korábban Bulcsut és Lélt felakasztották.

- Üzenet ez a javából. Sőt, „német” fricska. Regensburgban két magyar vezért akasztottak, „a magyarok fejedelmének haláláért” pedig a város legmagasabb méltósága járhatott.

Így lett Wolfgangból, a nagy feladatra kiválasztott, egyszerű einsiedelni remete-szerzetesből Regensburg város püspöke.[12] (Ez okfejtést soha egyetlen krónikás sem írta le, de az események sorából erre lehet kövekeztetni. MV)

I. Ottó német-római császár a húsz év körüli Géza hatalomrajutásakor (972) terv szerint cselekedett. Mintha előre tudta volna, bevárta az uralkodóváltást, majd „titokban követet küldött a „nemzet szabad választása által a magyar állam fejévé emeltetett”[13] Gézához. Ti. a X. században a magyarok a vezéreiket a szereken szabadon választották. A Vérszerződés értelmében természetes kellett legyen a nemzet szabad választása. Ha kihangsúlyoztatik, akkor éppen az ellenzője lehetett igaz. Ebbe még az is belefér, hogy nem Géza volt Taksony elsőszülöttje, hanem Mihály, s neki kellett volna a magyarok fejedelmévé lennie. Mihály sorsáról feltűnően hallgatnak a magyar krónikák, annak ellenére, hogy nem Géza, hanem az ő egyeneságú leszármazottjai vitték tovább az Árpádház vérvonalát.

A következő követ, Bruno, verduni püspök ajándékokkal megrakodva, nagy óvatosan indult Pannóniába, Géza udvarába. A követség célját I. Ottó császár Pilgrin passaui püspökhöz írt levele beszéli el: „…Bruno püspököt küldjük, … a mire… szüksége leend, mind azzal bőségesen segítsd, embereiddel, lovakkal és egyébbel, a mi utjára szükséges, ellátva, a magyarok határaihoz, minél közelebb lehető, tisztességesen és legóvatosabban vezettesd el. Mert oda fogjuk őt utasítani, hogy királyukat minél hamarabb a mi szándékainkra hajlítsuk. Nagyon ügyelj azért rá, hogy ez a követség lehető legóvatosabban történjék. Mert, ha föltett szándékunk sikerül, ez neked és a tieidnek mindnyájatoknak hasznotokra lesz…”[14]

E levélből kitűnik, hogy e küldetés burkolt célja igen fontos államügy lehetett, mégpedig Pannónia egyházi és világi megszerzése a pogány magyaroknak a kereszténység aklába való terelése révén.

Bruno követségét, az egyetlen fentemlített forrás kivételével sehol nem említik. Ám a soronkövetkező események arra engednek következtetni, hogy valóban megtörtént, s egyáltalán nem volt eredménytelen.

I. Ottó német-római császár 973. március 23-ára, Quedlinburgba hívta össze a húsvéti ünnepléssel egybekötött birodalmi gyűlést. Kötelezően eljött a Német-Római Birodalom minden tartományának küldöttsége, továbbá a két új keresztény ország fejedelme, a cseh Boleszláv és a lengyel Mieszko. Ezen kívül megjelent a sem nem vazallus, sem meg nem térített, sem el nem foglalt Pannónia, vagyis Géza fejedelem tizenkét magyar előkelőből álló követsége.

A Német-Római Birodalom vazallusai: Sclavinia, Germania, Gallia, Roma (Miniatura, Kr. u. 1000, III: Ottó császár imádságoskönyve, Bayerische Staatsbibliothek, München)

Vajon, miért kellett egy önálló, független ország képviselőinek a német belső ügynek számító birodalmi gyűlésen megjelennie? Pilgrin, passaui püspök VII. Benedek pápának írt leveléből utólag derült ki a titkolt cél, a magyarokkal való szövetség- és a békekötés: „a szövetség megkötése után, a béke alkalmatosságát használva bátorságot vettünk magunknak a hithirdetés munkáját gyakorolni.”[15]

A követség a „magyarság” nevében békét kötött a császárral. Ez azt jelentette, hogy Géza „feledte” a 955-ben Lech folyó mentén lezajlott csatát, és a magyar vezérek megcsúfolását. Megnyitotta a határvédő gyepüket a német, olasz stb. hittérítők és a jött-ment fegyveres lovagok előtt.

I. Ottó, német-római császár a quedlinburgi összejövetel után, 973. május 7-én meghalt. Ám a fia és utódja, II. Ottó uralkodása kezdetén a magyar küldöttséggel, illetve a Gézával kötött szerződés következményei  már mutatkoztak. Megvalósulóban volt az elhúnyt  császár dédelgetett kettős terve, hogy az özvegy magyar fejedelmet keresztény nővel házasítsa össze, s ezzel Magyarországban a kereszténység ügyét előmozdítsa.

A terv készen volt, adott volt a német-magyar egyesség, és Quedlinburgban jelen volt Mieszko, lengyel fejedelem (vagy a küldöttsége?), akinek a testvérhúga, Adelhaid lett Géza fejedelem kiszemelt menyasszonya, s 973-tól a második felesége. Bár viszonylag későn, „mint érett hajadon tért át (a keresztény hitre), mindaz, a mit későbbi működéséről tudunk, elegendő bizonyíték arra nézve, hogy a kereszténységet éppen olyan komolyan vette, mintha régi időktől kezdve keresztény családból származott volna.” [16]

(Folytatása következik)

Az oldalon található valamennyi bejegyzés Marton Veronika szellemi tulajdona. Is licensed under Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 3.0 Unported License.

[1] Anonymus: Gesta Hungarorum, Helikon, Bp. 1975

[2] Kézai Simon mester magyar krónikája, Kiadja Ráth Mór, Pest, 1862., 54. p.

[3] Anonymus i. m. 129. p.

[4] A Nibelung ének és a Klage szövegéből lehet valamit kiszűrni. Ti. a németek hősi eposzát Pilgrin, passaui püspök utasítására Géza fejedelem udvarában magyar igricek dalaiból állította össze a német Konrád mester. (MV)

[5] Marton Veronika: Az I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 24-25. p.

[6] A Wolfgang beszélő név jelentése: farkasjárás.

[7] Pontosan 972-ben, Taksony halálának évében járt nálunk. (MV)

[8] Szabó Károly i. m. 346. p.

[9] Arnoldus Wohburgensis: De memoria S. Emmerami. In: Pertz i. m. 530-531. pp. és az Annales Einsidlenses, In: Pertz i. m. III. 143. p.

[10] Katona, Stephanus: Historia Critica primorum Hungariae Ducum,  Pestini, Sumptibus Iohannis MiIchaelis Weingand, et Ioannis Georgii Koepf, Bibliopol, MDCCLXXVIII.[1778], 501. p.

[11] Imre herceg „vadkan” okozta halálakor is német-római küldöttség látogatta I. István királyt.

[12] Igazolásul érdemes lenne utánajárni, vajon Mihály, a korábbi regensburgi püspök miként halt meg. Vajon, véletlen egybeesés vagy szándékos helycsinálás lehetett? (MV)

[13] Marton Veronika i. m. 25. p.

[14] Fejér, Georgius: Codex Diplomaticus Hungariae Ecclesiasticus ac Civiles., Tom I-II.,  Budae, 1829. I. 257.p.

[15] Rerum Hungaricarum, Monumenta Arpadiana, Ed. Stephanus Ladislaus Endlicher, Scheitlin-Zollikofer, Sangalli, 1849., Vol. I. , 131. p.

[16] Wertner i. m. 31. p.

Nemzetvesztő királynék (II. rész)

Gizella, apátnő, magyar királyné passaui kegyszobra

Gizella életének a házasságkötése (995)[1] és Imre herceg halála (1031) közt eltelt éveiről a krónikák, évkönyvek keveset írnak. Holott Foresta, a XVI. században Bergamoban élt egyházi író említi, hogy használta Gizellának egy régebbi életírását. Minden bizonnyal a házasságának éveiről, ügyes-bajos dolgairól ebben több adat szerepelt, mint a megmaradt krónikai tudósításokban. Ismert, hogy tevékenyen szorgalmazta a magyarság rengeteg véráldozattal járó kereszténnyé, mégpedig római kereszténnyé való térítését. Ezt még a krónikaíró-szerzetesek is elismerik, bár megjegyzik, hogy Géza fejedelmet hívták a maga korában véreskezűnek.[2]

Német forrásokban tűnik fel magyar királyi pár gyermekeinek a neve: Ottó, Bernát, Imre, Ágota, Hedvig és egy nevenincs hercegnő[3]. Egyik fiukat a másik után veszítették el, míg a szépreményű trón-várományost, Imrét is eltette láb alól a német „vadkan”. Ismert az is, miként szorgoskodott a királyné a koronázási palást (eredetileg miseruha) elkészítésében, hímzésében.

A herceg halála után megszaporodnak a tudósítások: Gizella „mindent elkövetett, hogy a trónt az általa gyűlölt Árpádfiaknak (sic!) helyett a neki jobban tetsző Orseoló Péter számára biztosítsa”[4]. Péter I. István király elhunyta után őrizetbe helyezte, megfosztotta a javaitól, végül a kénytelen volt a passaui zárdába húzódni. A templomi feliratok szerint 125 éves kora körül halt meg (sic!).

Vajon, mi válthatta ki Péter kegyetlen bánásmódját, háládatlanságát?

A megmaradt feljegyzések sokat sejtető utalásaiból kibogozható Péter király Gizella-ellenességének oka: Talán Gizella királyné Vazul megcsúfoltatása és a férje halála után gátolni próbálta Péter trónraléptét. Lehet, hogy a férje végakaratát próbálta Péter ellenében teljesíteni, hiszen köztudott, hogy István király nem a német-római császárnak, nem is a pápának, hanem a Boldogaszonynak ajánlotta az országot.

Minden bizonnyal Padányi Viktornak[5] van igaza, s nem Gizella királynénak, hanem Jocela horvát királylánynak, Imre herceg feleségének tulajdonítható Vazul, a Nyitra várában sínylődő trón-várományos megnyomoríttatása.

Magyarország „első” királynéja, a niedernburgi apátnő

Bajorországban a Duna, az Inn és az Ilz összefolyásánál fekszik Passau, a magyar történelemben elhíresült, évezredek óta lakott település. A Duna és az Inn ölelte sziklás földnyelv csúcsát az Óváros uralja. Még ma is áll a Kr. u. 740-ben Tassilo, bajor herceg által alapított és később II. Henrik német-római császár által fenntartott niedernburgi bencés kolostor épületegyüttese. ahonnan a 900-as évek végén Pilgrim, passaui püspök küldte hazánkba a német, olasz hittérítőket.

A különféle korokból származó emléktáblák és a mai turista-tájékoztatók szerint passaui kolostortemplomban húnyt és temettetett el Gizella magyar királyné, a kolostor apátnője. E feliratok nem egyöntetűen tüntetik fel a királyné halálának időpontját. (Születésének pontos ideje is ismeretlen; „valószínű, hogy 973 után született”[6].)

- A Niedernburg-i kolostor templomában kapható „Bajor Gizella” c. magyar nyelvű tájékoztató közli, hogy 1038-ban, I. István magyar király halála után „az özvegyet az ellenzéki pogány pártok üldözték, később elfogták és megkínozták (sic!). 1042-ben az unokaöccse (sic!) III. Henrik császár kiszabadította és visszakísérte a hazájába. Itt belépett a passaui benedekrendi” kolostorba és „1060-ban vagy 1065-ben bekövetkezett haláláig mint apátnő tevékenykedett.”

- E közlés azt sugallja, mintha Gizellát a magyarok üldözték és megkínozták volna, holott köztudott, hogy kegyeltje, Péter király fordult ellene és emiatt került a bajorországi Passauba.

- A „Kloster Niedernburg – Passau” c. német turista-tájékoztató szerint „1045-ben a Magyarországról elüldözött boldog Gizella, Szent István király özvegye” lett az apátnő. „1065 május 7-én hunyt el (a pontos évszám nem ismeretes), s a templom kereszthajójában lett eltemetve.”

- A magyar állam ezeréves fennállásának évfordulójára készített és a templom falára helyezett hatalmas vörösmárvány tábla feliratán Gizella halálának időpontja 1095.

- A Gizella-sír[7] melletti tájékoztató tábla a halál időpontját 1045-ben jelöli meg.

Csupa egymást kizáró, egymásnak ellentmondó adat.

Vajon megtudható-e valaha, hogy Gizella királyné, I. István magyar király felesége, igazándiból mikor halt meg, s hol lett eltemetve? Hiszen vannak olyan források is, hogy nem Passauban, hanem Veszprém várában helyezték örök nyugalomra.

Gizella királyné Imre fiának 1031-ben bekövetkezett halála után mindent elkövetett, hogy az Árpád-utódok helyett rokonának a velencei Péternek juttassa a magyar koronát. Petthő Gergely krónikaíró által németnek tartott Péter háládatlansággal „jutalmazta” Gizella támogatását. A hatalomrajutása után őrizet alá helyezte, javaitól megfosztotta[8], és 1045-ben Passauba száműzte, ahol a férjhezmenetele után száz évvel, 1095. május 7-én halt meg.

A Gizella apátnő kereszthajóban levő földbevájt sírját XI. századi román stílusú, erősen sérült mészkőtábla fedi. A kőlapon egy hosszúszárú kereszt és két sas látszik, a rajta levő szöveg olvashatatlan és érthetetlen.

Csábító lenne, ha a németek számára érthetetlennek tűnő szöveg magyar vagy esetleg horvát nyelven íródott volna, ám ezt senki nem említi, csak a sírkő közepén levő latin nyelvű feliratot: Gusyla Abbatissa Non. May” (Gizella fejedelemasszony, május 7.). E felirat egyáltalán nem bizonyítja, hogy I. István özvegyéről lenne szó, akár egy másik Gizella nyugodhat a sírban.

A kolostori hagyomány szerint a Gizella királyné sírját gyakorta meglátogató magyarok titokban el akarták vinni a hamvakat. Az apácák ennek megakadályozására az eredeti mészkő sírlapot láttatni alig engedő késő-gótikus oszlopos talapzatú vörösmárvány fedőlapot helyeztettek a sírra. A széleken körbefutó az előző vésetét utánzó gótbetűs felirat szerint Gizella fejedelemasszony, magyar királyné nyugszik a sírban: „Obiit Venerabilis Domina Gisyla soror sancti Hainrici Imperatoris, uxor Stephani Regis Ungariae Abbatissa hujus monasterii, hic sepulta Anno Domini 1095. Non. May”. (Az elhunyt Gizella úrnő, szent Henrik császár nőtestvére, Istvánnak, Magyarország királyának felesége, a monostor tiszteletreméltó fejedelemasszonya itt lett eltemetve. Az Úr 1095. esztendeje május 7.)

A latin nyelvű felirat évszámai erősen tévesnek tűnnek. A tábla elhelyezésének időpontja  1095. Ekkor már szentként említi II. Henrik német-római császárt, Gizella testvérbátyját, holott csak 1145-ben avattak szentté. I. Istvánt pedig még boldognak sem nevezi, pedig 1083-ban I. László apostoli király már szentté avatta. István szenttéavatásáról a passaui apácáknak okvetlenül értesülniük kellett volna, hiszen a feliratok szerint a királyi özvegy akkor még a zárda fejedelemasszonya volt.

A német források a férjénél, I. Istvánnál (969) néhány évvel fiatalabb Gizella királyné születésének idejét 974-975-re teszik. Ha hinni lehet a síremlék-feliratnak, akkor 995-ben, kb. 120-121 éves korában halt meg. Ez a középkori, 30-40 éves átlagéletkorhoz képest nagyon magas kor. Egy tejben-vajban fürösztött királyné akár 60-65 éves koráig is elélhetett, de 120-ig semmiképpen. A fűthetetlen, rideg zárdában akár királyné volt valaki, akár apácafőnöknő valószínűtlen, hogy betegségek nélkül megúszta, s ilyen hosszú időt megélt volna. Arról nem is szólva, hogy 1045-ben, amikor belépett a zárdába már 71 év körül járhatott.

Az 1007-ben született Imre[9] herceget, Gizella és I. István egyetlen életben maradt, s történelmileg elismert fiát minden forrás szentéletűnek tartotta, annak ellenére, hogy 1026-ban vagy 1027-ben megházasodott. A feleség személyéről megoszlanak a vélemények:

- Egy portugál évkönyv szerint Teréz, VI. Alfonz, kasztiliai király leányával kelt egybe. A portugál királyi ház e házasságból származott.[10].

- Szent Erzsébet szóló legendájában[11] a görög császár egyik leányát vette nőül.

- A középkori horvát krónikák, valamint Pray és Cornides szerint Kresimir horvát király leánya (testvérhúga vagy az unokája), Jocela lett az asszonya.[12]

A forráselemzések szerint Jocela, a horvát királylány került a magyar királyi udvarba.

Imre herceget négyévi gyermektelen házasság után a királlyáavatást két vagy négy nappal megelőző hagyományos vadászaton „német” vadkan ölte meg. A későbbi egyházi írókat feltehetően e gyermektelen házasság ösztökélte arra, hogy a trónörököst szűzi életűnek állítsák be. Szinte kizárt, hogy a trón egyedüli várományosát akár a szülei, akár a környezete (talán a nevelőjét, Gellért püspököt  kivéve), arra ösztökélte volna, hogy József-házasságban éljen a feleségével. Ő volt István király egyetlen férfiutódja, akinek kötelessége lett volna tovább éltetni a dinasztiát.

Gizella síremléke a niedernburgi kolostortemplomban (1420) A tetején a  feliratos márványlap.

Az I. István király halála utáni magyarországi viszonyokat és Péter király viselt dolgait, továbbá a magyarok felkelését figyelembevéve nagy valószínűséggel állítható, hogy nem Gizella királyné, hanem Jocela, Imre királyfi felesége került 1045-ben a passaui zárdába. Ez állítást számítással is igazolni lehet. 1027-ben Jocela Imrével való házasságkötésekor kb. 18-20 éves volt, 1031-ig, a férje haláláig négy év telt el. Tehát 1045-ben 36 év körüli lehetett. A jelenlegi passaui adatok a halálozás dátumaként többször említik az 1065-ös évet. Ha ez igaz, akkor Passauban az  58-60 éves korában elhunyt Jocela, Imre herceg felesége nyugszik.

„Ha… az olvasó tekintetbe veszi, hogy ezt az olasz Jocella nevet éppúgy ’Dzsoszelának’ ejtették, mint ahogy a … ’Gizella’ nevet is ’Dziszelá’-nak ejthették a 11. században, különösen az olasz származású és a latint is olaszosan ejtő papok,  a Dzsoszela és Dzsiszela (Jocela-Gizella) összekeverése egy emberöltővel István halála után egyszerre érthető.”[13]

Az eredeti mészkő-sírkő alapján készült a gótikus vörösmárvány síremlék. A rajzolatuk egészen, a középütt levő szövegük szinte teljesen megegyezik.  A gótikus fedőlap külső szélen körbefutó szöveg az apátnő nevét Gisylának, a középkori meg Gusylának írja. Úgy tűnik, mintha a nevek különböző írásmódja tudatos lenne, célozva arra, hogy nem Gizella, magyar királyné, hanem egy hasonnevű apátnő fekszik a sírban.

1995-ben az un. Gizella-sírban talált csontvázat exhumálták. Megállapíttatott, hogy nem 120 éves, hanem egy 60-65 éves nő földi maradványai vannak a sírban. Ennek ellenére 2000-ben néhány csontot Gizella-ereklyeként a veszprémi székesegyháznak adományoztak. Passauban meg a vörösmárvány sírkő lábazata alatt Gizella állítólagos koponyájának és lábszárcsontjának műanyag másolata látszik.

Egybevetve az életrajzi és az exhumálási adatokat (60-65 éves nő csontváza) a passaui sírban nem Gizella/Elisabeth, magyar királyné, hanem egy másik Gizella, minden valószínűség szerint Jocela, horvát királylány, Imre herceg felesége nyugszik.

Bonfini említi, hogy az ő korában a veszprémi székesegyházban még látható  volt egy „törődött” kő, amely Gesla (Gizella) és Olhait (Szent László király felesége) királynék földi maradványait fedte. Rajta kívül mások is állították, hogy Gizella nem Passauban halt meg, hanem Magyarországban és Veszprémben lett eltemetve[14], s minden bizonnyal nem 1095-ben.

Ezt támasztja alá 1083-ban I. István király és Imre herceg szenttéavatási szertartásáról szóló jegyzés, amelyben az ünnepségére érkezettek között Gizella neve nem szerepel. Ha 1083-ban akár a passaui zárdában, akár másutt még életben lett volna Szent László király bizonyára elhozatta volna Magyarországra, vagy legalábbis megemlítette volna a nevét, tehát Gizella akkoriban már nem lehetett az élők sorában.

Gizella, az első magyar királyné passaui síremléke jelképes lehet. A niedernburgi kolostor templomában minden bizonnyal Jocela, Imre herceg felesége nyugszik. Gizella igazi nyughelye valahol a veszprémi vár templomában lehet.

A folytatás kb. 2 hét múlva következik: Nemzetvesztő királynék III. - Adelhaid, Géza fejedelem második felsége)

[1] Pertz, Georg Heinrich et al.: Monumenta Germaniae Historica, I-XC, Leipzig, 1884., Bd. V. 117. p.

[2] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 34. p.

[3] Wertner Mór: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig, 2. köt. Temesvár, 1891-1892.

[4] Wertner Mór: Az Árpádok családi története, Nagy-Becskerek, 1892. 40. p.

[5] Padányi Viktor: Adalékok Szent István élettörténetéhez, Hídfő Baráti Kör, 1972.

[6] Az Árpádok családi története i. m. 38. p.

[7] A németeknél szokásban volt, hogy a nemkívánatos, veszélyesnek tartott személyeket vadkan-vadászaton gyilkolják meg. E féltve őrzött titkot árulta el Wagner a Nibelungokról szóló operájában. Szabadkőműves kortársai meg is rótták érte.(MV)

[8] Az Árpádok családi története i. m. 40. p.

[9] A Hildesheimi évkönyvek szerint eredetileg nem Imrének, hanem anyai nagybátyja II. Henrik császár után Henriknek nevezték, amit a magyarok nemzeti szokásuk szerint Imrére változtattak. In: Pray, Georgio: Historia Regum Hungariae, I-III., Buda, 1801., Tom. I. 10. pp.

[10] Camoens: Luzidána, Amsterdam, 1735. I. köt. 188. (francia fordítás)

[11] Jacobus de Voragine: Legenda Aurea, legendagyűjtemény, 1260-1267.

[12] Az Árpádok családi története i. m. 58-60. pp.

[13] Padányi i. m. 15. p.

[14] Pertz, Georg Heinrich et al.: Monumenta Germaniae Historica, I-XC, Leipzig, 1884., Bd. V. 117. p.

Nemzetvesztő királynék I.

A magyar történelem sok sorsfordító, nemzetrontó eseménye fűződik a magyar királynékhoz. Talán ez az oka, hogy a források, krónikák alig említik őket. Mintha szorgos kezek gondosan eltűntettek volna róluk minden adatot. Sokuknak csak a nemzeti hovatartozása, esetleg a neve ismert. Mégis a királyi udvarba való beléptüket követő eseményekből kiviláglik, második hazájuk, Magyarország ellen fondorlatoskodtak.  A magyar királyok egyike sem ismerte fel, hogy az idegen királyné-feleségekkel csak erősödik a pápai és a német, azaz az idegen országbeli befolyás. A királynék (alig egy-egy kivételtől eltekintve) mintha valami titkos terv részesei, mintha valamely láthatatlan karmester dirigálta magyarellenes kar szólistái lettek volna.

Nem Gizella, I. István, magyar király felesége volt az első, és nem is a legutolsó, de minden bizonnyal ő a legismertebb.

Gizella, Magyarország „első” királynéja[1]

 1. Gizella királyné, Imre herceg és I. István király képe a koronázási paláston (1792)[2]

A magyar krónikák Gizelláról I. István király feleségéről sem sokat írnak. Jobbára német évkönyvekből, történelmi feljegyzésekből lehet csak kibogarászni néhány rejteki, esetenként sokatmondó adatot.

Civakodó (IV.) Henrik, bajor herceg és burgundi Gizella egyik gyermeke volt Elisabeth, Gizella néven a későbbi magyar királyné. Egyik felmenője a pozsonyi csatában esett el. Atyai nagyatyja a német történetírók szerint is vadnak és kegyetlennek nevezett I. Henrik bajor herceg 955-ben Regensburgban „a magyar nemzet gyalázatára” felakasztatta a Lech-mezei csatában elfogott Bulcsu, Lél (Sur?) vezért.[3]

(A magyar források nem említik, hogy Bulcsuval és Léllel együtt egy harmadik vezért is elfogtak volna. Minden bizonnyal a Sur nem személy-, hanem pártus eredetű méltóságnév volt. A Pártus Birodalomban a nagykirály utáni első ember a Suren-család legidősebb tagja, a Surena nádori tisztet töltött be. A hon-visszafoglaló magyaroknak is lehetett a későbbi nádori méltóságnak megfelelő surenájuk. A sankt-galleni német évkönyvek[4] a magyar sereg 955-ös augsburgi csatavesztéséről szólván a Sur nevet mindig Bulcsu nevéhez kapcsolva említik. A fejedelem után Bulcsu volt a legfőbb méltóság. A rangja megfelelt a pártus Surenáénak. A német forrás félreérthette, elhallotta a Sur nevet, mert az nem egy negyedik vezér, hanem Bulcsu címe lehetett.)[5]

A német feljegyzések szerint Gizella a keresztségben az Elisabeth nevet kapta. A magyar források e névről nem tudnak. I. István magyar király feleségét Gizellának vagy Keslának említik. A Gizella névadás nem egyedüli a régiségben.

Gizellának hívták az első magyar királyné édesanyját, Civakodó Henrik feleségét; az eredeti neve szintén Elisabeth volt. Házasságuk a bajor-burgundi szövetséget volt hivatott megpecsételni. A régebbi írók Orseoló Péter magyar király Ilona vagy Mária nevű anyját is Gizellának nevezték stb. E beszélő név a német Geisel (kezes, túsz) szóból származik.

A középkorban az efféle névváltoztatás elterjedt szokás volt. Különösen, ha az országok közi egyezményt házassággal kellett megerősíteni, megpecsételni. Az idegenbe került királynék neve vagy az új országuk névadási szokásához igazodott vagy a „államközi szerződés” folytán pl. Keslává vagy Geslává, vagyis Gizellává változott. Minden efféle „házasságkötés” azért jött létre, hogy a törékeny, bizonytalan kimenetelű egyezmények betartását biztosítsák, s elmélyítsék a szerződő felek közti kapcsolatot.

Elisabeth, bajor királylányt, vagyis Gizellát a magyarellenességéről elhíresült királynét eredetileg egyházi szolgálatra, vagyis apácának szánták, annak nevelték. Minden bizonnyal igen fontos lehetett a német-római császárnak, hogy apácazárda helyett a magyar királyi udvarba kerüljön. Ő lehetett a császár és a pápa „füle szeme”, titkos terveinek melegágya.

Wolfgang, regensburgi püspök a „szülei örömére és az emberiség hasznára” felügyelte és irányította Elisabeth/Gizella és a testvérei, Henrik (a későbbi német-római császár[6]), Brunó (később püspök) és Brigitta (később apátnő) nevelését.[7] Wolfgang még einsiedelni szerzetes korában titokban felkereste Géza, magyar vezért, és a nagyravágyását kihasználván a kereszténység szolgálatába vonta: Mondván, ha beengedi a Pannóniát[8] védő gyepük mögé, vagyis Magyarország területére a német-olasz hittérítő papokat, lovagokat rögvest a nyugati keresztény világ elismert királya lesz. (A Wolfgang beszélő név. Jelentése „farkasjáró”. Illett is rá e név, hisz a gyepűket megkerülve, a lakott helyeket kikerülve, észrevétlenül jutott el Géza fejedelem udvarába.)

Wolfgang, einsiedelni szerzetes, majd Regensburg püspöke (festett faszobor, Wollomoos temploma)

Wolfgang tudatosan készítette fel Elisabethet magyarországi ténykedésére, melynek eredményeképpen óriási befolyású királynéként oly buzgón szorgalmazta a nyugati keresztyén térítéseket, mintha küldetést, feladatot teljesített volna. Gyermekkorában mind a családi környezetben, mind a nevelőjétől eleget hallhatott a németek ellenségei, a magyarok (vagy ahogy német hősi énekek írják, a pártusok) viselt dolgairól, ezért nem lehet csodálkozni a későbbi tetteiből is kiviláglott az új népe iránti ellenszenve.

Minden bizonnyal nagyon fiatal lehetett, mikor ejtették a tervet, hogy apáca legyen.  Hasznosabb volt a császárnak, hogy a legfiatalabb keresztény ország királyának asszonya legyen, hiszen rajta keresztül Pannóniában megszerezte és egyre növelte a német-római befolyást.

F. X. Schwäbl egyházi író Wolfgangról, a regensburgi püspökről szóló, rendkívül találó prédikációjában ekképp ír: „Seine (Heinrichs III. von Bayern) ältere Schwester Elisabeth, wel[c]he gleichfalls in die Zahl der Seiligen verfest worden ist, wurde an den ungarischen Herzog Waik erehelicht u.s.w.” (III. Henrik bajor herceg – a későbbi II. Henrik császár - idősebb nővére Elisabeth, aki egyidejűleg a lelkek számába foglaltatott, Vajk, magyar herceggel lépett házasságra).[9]

Reichenaui Hermann szerzetes, István király ifjabb kortársa nyíltabban fogalmaz: Henrik [a későbbi császár], húga Gizella a Krisztus iránti hűségről visszafordíttatott, s mintegy kezesként Vajkkal, Magyarország uralkodójával frigyre lépett.[10]

1. I. István király és Gizella királyné képe a Képes Krónikából

Mind a korabeli, mind a későbbi történetírók megegyeznek abban, hogy Vajk, Géza magyar fejedelem fia és Elisabeth hercegnő egybekelésének gondolata, Adalbert, prágai püspök és magyarországi térítő fejében születhetett meg. „Ő volt az aki, a magyar udvar figyelmét legelőször a bajor herceglányra fordítá.”[11] Géza magyar fejedelem  fiának Vajknak és Elisabeth, bajor hercegnő házasságában Gézának a keresztyén Európával való szövetkezését volt hivatott megerősíteni. Az egybekelésük 995 után történhetett. „E házasság mintegy kezesség volt a német birodalom és a magyar állam közötti barátságos viszony fön[n]tartására…, [a]mi… Németország világi és egyházi fejedelmeinek oly annyira érdekökben állott…”[12] Eszerint joggal hihető, hogy Elisabeth, bajor hercegnő a német-magyar politikai egyesség eredményeképpen a „hűség záloga” (Geisel von Treue) lett. E házasságot politikai számítás hozta létre. A tét Géza fejedelem és a fia Vajk megkeresztelkedése, és rajtuk keresztül a magyaroknak a római keresztény hitre való térítése, továbbá Magyarország német érdekkörbe való bevonása, mai kifejezéssel gyarmatosítása volt.[13] A térítések kegyetlen lefolyása, az Árpádházi-királyoknak a eredménye, s z igazi cél ez utóbbi lehetett, hiszen

A magyar nép elveszejtésére szövetkezett titkos erők mindmáig sikeresen felhasználták a német-római császárság pannóniai politikájának tapasztalatait. Úgy tűnik, már a X. században (sőt annakelőtte is) létezett egy mindmáig működő, titkos, magát soha el nem áruló, fel nem fedő szövetkezés, amely régiségben Pannónia, azaz Magyarország romlását szorgalmazta.

(Folytatás a jövő héten: Nemzetvesztő királynék II., Gizella, Magyarország királynéja, a nidernburgi apátnő)

 [1] Marton Veronika: Az I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006. 19-35. pp.

[2] Decsy Sámuel: A Magyar Szent Koronának Historiája, Wien, 1792.( Részlet a koronázási palástról)

[3] Szabó Károly: A magyar vezérek kora, Ráth Mór, Pest, 1869., 293. p.

[4] Annales Sangallenses maiores, In: Pertz: Monumenta Germaniae Historica: inde ab anno christi quingenstesimo usque ad annum millesimum et quingentesimum, 1-3., Berlin, 1864-1869. Bd. I. 79. p.

[5] Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai - A magyarság nemzetalkotói, Matrona, Győr, 2010. 126. p.

[6] Mayers Groβes Konversations-Lexikon, I-XX., Bibliographisches Institut, 1907-1909., Leipzig u. Wien., Bd. IX. 91-97. pp.

[7] Ranolder, Johann: Elisabeth (Gisela) Herzogin in Baiern, erste Königin von Ungarn, K.u.K. Hof- und Staatsdruckerei, Wien, 1854., 22, p.

[8] A XII. századig a Kárpát-medencét a magyar források nem Magyarországnak, hanem Pannóniának hívták. (MV)

[9] Ranolder i. m. 96. p.

[10] Pertz i. m. III. 117. p.

[11] Wertner Mór: Az Árpádok családi története, Nagy-Becskerek, 1892., 39. p.

[12] Szabó Károly i. m. 391-392. pp.

[13] Wertner 39. p.

Miként került a szlovák címerbe a magyar hármashalom és a kettőskereszt

(II. rész)

Késmárk szabad magyar királyi város, háttérben a Magas-Tátra (1463; fóliáns; részlet III. Ferdinánd német-római császár és magyar király adományleveléről)

A magyar címerben levő kettőskeresztet és a hármashalmot a szlovák nemzeti törekvés képviselői a XIX. században sajátították ki. Semmi mást nem tettek, mint átszínezték és kiemelték e két jelképet a magyar címerből.

Az 1800-as évek elején a tót írók még magyarországi hegységnek tekintették a Tátrát. A franciák, a svájciak, az olaszok és a németek romantikus alpesi kultuszának hatására ekkoriban kezdődött a Tátra-imádat. E hegyben a tót nacionalizmus a szlávság szimbólumát vélte felfedezni; s 1814-ben a szláv nemzeti gondolat megtestesítőjeként szerepel. Šafarik[1] költeményeinek alaptémája a Tátra. Ján Kollár[2], a „Tátra fia”-ban már csak szláv Tátrát ismer. 1836-ban a tátrai szlávokról ekképp ír: „Tatry jsú hnízdo a kolébka všech Slávov.” (A Tátra minden szláv fészke és bölcsője.) A felvidéki szláv ifjúság a Tátra romantikájában élt. Megjelenik a Tatranka és az Orel Tatranský c. folyóirat, megalapíttatik a szláv Tatrin egyesület, ekkor születik meg a „Nad Tatrou sa blýska” (A Tátra felett villámlik) c. ének stb. Nyelvüket a tótok tátrai nyelvnek tartották/tartják, mert hitük szerint a Magas-Tátra völgyeiben, annak védelme alatt a maga eredeti érintetlenségében maradt meg, s idegen nyelvek nem torzították el.

Neogrády László (1896-1962): Tél a Tátrában (festmény)

A valóság egészen más.[3]

Czambel[4], tót nyelvész kimutatta, hogy a Felvidék legismertebb hegy- és folyóneveinek (Tátra, Fátra, Poprád, Vág, Nyitra, Garam stb.) szláv eredetét nem lehet etimológiailag bizonyítani [ti. mind magyar eredetű elnevezés]. Šašinek[5], tót történetíró szerint a Kárpátokon túli szlávok csak a hun birodalom megszűnte után kezdtek a Fekete-tenger és a Visztula vidékéről apránként idevándorolni. Mások szerint az avarok határőrnépként telepítették őket a Felvidékre.

Bizonyos, hogy a tótság a XII. században a még áthatolhatatlan erdőségekkel borított Felvidék keleti és középső részét szállta meg. Nagyobb összefüggő település csak a Morva (szlovákul: Morava) folyó és a Garam alsó folyásáig elterülő részen volt,  azt sem bizonyítja semmi, hogy Szvatopluk morva-szlávjai a tótok elődei lettek volna.

Kikből áll a tót[6] etnikum?

A felvidék tót nép mind nyelvében, mind szokásaiban különbözik a szomszédos szlávságtól, még a nyelvileg hozzá legközelebb álló cseh-morváktól is. A cseh nyelvészek azt tanítják, hogy a szlovák a cseh-morva nyelv keleti nyelvjárása.

A tót népdalnak úgyszólván semmi közös vonása nincs a cseh népdallal, ellenben feltűnő a rokonság a tót és a magyar népdal közt. A tót népmese, a népszokások nem a szomszédos szláv népekével közösek, hanem a magyarral. A tótnak nincs nemzeti tánca, a magyar csárdást járja.

Szomorú, hogy nemcsak a szlovák, hanem a magyar néprajzi kiadványokban is pl. a gömöri magyar népviselet a szlovák közé soroltatik. Pedig a XIX. században jelentősen különbözött a felvidéki szlovákság és a magyarság viselete. Ezzel együtt több példa is bizonyítja, hogy a magyarországiak adják az ötletet, ajándékozzák oda a hagyományainkat a szlovákoknak (és másoknak).

1. Felvidéki tót legény (XIX. sz. vége)

Vitathatatlan, hogy az 1848-49-es szabadságharc leverése, valamint az 1920-as trianoni döntés után a Csehszlovákiához került felvidéki területek magyar lakosságának jórésze az erőszakos beolvasztás hatására fokozatosan elszlávosodott. Megnézvén a régi felvidéki temetőket, szembeszökő, hogy a XIX. századi sírköveken magyar nevek szerepelnek. A családok maradtak, nem költöztek el, de az újabb sírköveken ugyanazon vezetéknevek már szlávosan vannak írva. Így lett pl. a ghimeskosztolányi temetőben Szegény Anna leszármazottja Szegény János Jan Segen stb.

A szlovákok történelme belesimul az ezeréves Magyarország, a magyar nemzet történelmébe, mert a Felvidék soha nem volt külön politikai terület, mindig Magyarország szerves része volt. A XVII-XVIII. században a magyar politikai és egyházi hatalom nem bánta, sőt támogatta, hogy a felvidéki magyar bencés papok a hegyi szlávságnak tanítsák a tót nyelvet, s megteremtsék a tót írásbeliséget (Fel sem ötlött bennük, hogy magyar hazájuk későbbi ellenlábasait pátyolgatják.)

A Szlovák Televízió jelenlegi műsoraiban feltűnően sok a népi jellegű műsor. Az előadók mesterkélt, operett-népviseletben magyar táncokat ropnak, szlovák nyelven magyar népdalokat énekelnek. (Megjegyzem a himnuszuk eredetileg az „Azt mondják nem adnak engem galambomnak” magyar népdal volt.) Ez is arra vall, hogy a szlovák politikai vezetés a magyarság rovására gőzerővel építgeti a magyar múltból táplálkozó hagyományait, történelmét.

Miként lett a magyar hármashalom és a kettőskereszt szlovák nemzeti jelkép?

A XIX. században Ludovit’ Štúr[7] a szlovákságról szövögetett ábrándos gondolatokat politikai tartalommal töltötte meg. Szerinte a Tátra volt a szlovákság őshazája, ebből a fészekből kelt ki a többi szláv nyelv (sic!). Ez a romantikus gondolkodásmód ismer rá a magyar címer hármashalmának (és a kettőskeresztnek) szlovák eredetére és jellegére, s hamarosan ez lesz a politikailag függetlennek kívánt Szlovenszkó (Slovensko) jelképe. E felfogás nemcsak Štúr költészetében, hanem Josef Hurbanéban[8] is megjelenik: „Tatrí sú skamenala, v tvrdej hmote vtelená idea Slovenska.” (A Tátra megkövesedett, kemény anyagában testesíti meg Szlovákia eszméjét.)

A magyar történelemben imitt-amott előfordult, hogy becsületes, régi magyar családok szülöttei hiúságból, sértődöttségből magyar voltuk ellenére idegen érdekek szolgálatába álltak. Miként a szlovákság nagy költője Pavol Hviezdoslav (1849-1921) is. Andekdótába illő esete közismert: Országh Pál néven böcsületes magyar emberként élt a Liptóval határos Árva-vármegyében. Verselgetett. Néha magyarul, néha tótul. Egyszer beállított a Magyar Tudományos Akadémiára, s valamelyik akadémikus gúnyosan megjegyezte: „Liptóból nem verset várunk, hanem túrót”. Olyannyira megbántódott, hogy magyar voltát megtagadván a tótság legnagyobb irodalmi szószólója, költője lett.

Az irodalmárok után következtek a tót történészek, politikusok. 1848 májusában a liptószentmiklósi nemzeti gyűlés döntötte el, hogy a tót nép, „a Tátra szabad fiai” nemzetiségüket színnel és zászlóval is kifejezzék. Háromféle hivatalos zászlót fogadtak el:

1. a piros-fehér-zöld (červeno-bielo-zelené) színű magyart,
2. a piros-fehér (červeno-bielo) színű szlovákot (ekkor még hiányzik a zászlóból a kék szín. A mai a szlovák zászló fehér-kék-piros színű[9], benne a szlovák címerrel.
3. a piros-fehér-zöld (červeno-bielo-zelené) színűt a magyar címerrel, mint birodalmit.

Eszerint a gyűlés az osztrák magyar dualizmus keretében „két egyenrangú népet ismer el a magyart és a szlovákot”[10]. E megállapításnak külpolitikai háttere is volt. A XIX. század negyvenes éveiben az un. kultúr-pánszlávizmus cseh-tót-illír mozgalommá alakult, amely a magyarokkal, ill. az osztrákokkal szemben hatalomra áhítozott. Eladdig a felvidéki tótok nagy szülöttei Kollár, Safarik, szinte semmivel nem járult hozzá népük művelődésének emeléséhez; ezt a cseh befolyás is akadályozta. Štúr és Hurban munkássága a szlovák nemzeti mozgalmat egyre inkább kivonta a cseh befolyás alól. 1848. áprilisában Prágában összehívták a szláv kongresszust, amelyen a csehek a nagy-morva birodalomra hivatkozva a szlávok lakta terület Csehországhoz való csatlakozását sürgették. Štúr és a társai tiltakoztak, mondván, ők csak védelmet keresnek a magyarokkal szemben, de nincs szándékokban azt a történelmi kapcsot felbontani, mely őket Magyarországhoz fűzi.

A csehek a Habsburg-dinasztia árnyékában (remélve, hogy a kezére játszanak) éppen ezidőtájt [1848] dolgozták ki a Monarchia azon újfelosztási tervét, mely a Felvidéket Csehországhoz csatolja, és nem hagy a magyaroknak egyebet, mint a Dunántúlt és a Nagy-Alföldet”[11], tehát nagyjából a trianoni Magyarország területét.

[A magyar közvélemény mindmáig úgy tudja, hogy a trianoni területrablás eszméje a XX. század elején fogalmazódott meg, pedig nem sokkal a 1848-49-es szabadságharc előtt tervként nagyvonalakban már készen volt.]

Az 1848. június 12-én kitört a prágai forradalom leverése után Štúrék csatlakoztak az ausztroszláv[12] mozgalomhoz. A Szlovák Nemzeti Tanács bécsi megalakulása és a „júniusi felkelés után bizonyos lett…, hogy ellenállásra készültek a magyar kormány ellen. A magyarok és a bécsi kormány közt kitört fegyveres felkelés után bekapcsolódtak a magyar forradalom elleni harcba…”[13] Bécsben Stúr hívei ígéretet tettek, hogy a tótság a magyarok ellenében Ausztria mellé áll. Ám amikor szeptemberben inkább rabolva, mint harcolva betörtek Miavába[14], alig néhányszáz tót csatlakozott hozzájuk. E megmozdulásukat a magyar kormánybiztos vezette magyar honvédcsapatok könnyedén leverték. ”1849 tavaszán a cári hadsereggel együtt harcoltak a magyar kormány erői ellen.”[15] Az osztrákok gyorsan megbizonyosodtak arról, hogy Štúrék mozgalmának a tótság körében nincs gyökere. Nyilvánvaló, hogy ekkor még a magyar állameszme erősebbnek bizonyult, mint az ausztro- [és a pán-]szlávizmus.[16]

Az 1848 évi magyarellenes forradalmi megmozdulásához fűződik a későbbi Szlovenszkó (Slovensko) címerének és zászlajának létrehozása. Ti. a Miava ellen támadó tótok „a háromszínű (kék-fehér-piros) szlovák és a magyar hármashalmon álló kettőskereszttel díszített zászlóra esküdtek fel. A hármashalmot itt már átfestették kékre. E címer került a Štúr, Hurban és Hodža[17] irányításával felállított Szlovák Nemzeti Tanács pecsétjére. Így lett a magyar hármashalom és a kettőskereszt szlovák címerré.”[18]

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor még a pánszlávizmus, az ausztroszlávizmusnak és a tót nemzeti mozgalomnak csak a vezetőit[19] és csekély számú követőit állította szembe a magyarsággal, a népet akkor még nem, hisz az 1848-49-es szabadságharcban az osztrákok ellen a magyarok mellett kb. 40.000 tót is harcolt.

Sajnos utólag bebizonyosodott, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt és után az osztrákoknak a magyarországi nemzetiségekben sikerült elhinteni a gyűlöletet, amely a trianoni döntés idejére kibontakozott, s a tótsággal együtt a többi nemzetiség javarésze is a magyarság ellen fordult. Csehszlovákia és jelenleg a Szlovák Köztársaság égisze alatt a történelmi magyar Felvidéken intézményesen szítják a magyargyűlöletet. Megjegyzem, efféle mesterségesen szított magyarellenesség dúl a Kis-Magyarországgal határos majd minden országban. Pedig a mai politikai események végkifejletét tekintve egyre nyilvánvalóbb, hogy a Kárpát-medence kis országainak egymás elleni acsarkodása, széthúzása mindeniknek káros. Nekünk is, nekik is.

A hazánkkal szomszédos országok még nem eszméltek, még nem vették észre, hogy az elmúlt húsz év egyre kegyetlenebb erőszakos, felülről, kívülről irányított magyarellenes politikai, gazdasági és társadalmi mesterkedések előbb-utóbb hozzájuk is elérkeznek, ám nem kizárólagosan magyarellenesek lesznek.

A feldarabolt Magyarország

A trianoni döntés kívülről szabdalta szét Magyarországot. Jóelőre kigondolták, több kis országgal könnyebb elbánni, mint egy naggyal. Köszönet Horthy Miklós ügyes politikájának ez csak félig-meddig sikerült. A II. világháború ellenére Magyarország időt nyert, és megmaradt. Ám mostanság az idegenszívű politikusok s a tanácsadóik jóvoltából mind a határokon kívül, mind belül a magyarság ellen (remélhetőleg nem halálos kimenetelű) immár alig álcázott pusztító támadás irányul.

[1] Šafarik, Pavel Josef (1795-1861) – szlavista. A késmárki líceumban és Jénában tanult. A prágai egyetem könyvtárnoka.

[2] Kollár, Ján (1793-1852) – költő és pánszláv agitátor, Pesten evangélikus lelkész, a bécsi egyetem archeológiai tanára. A tót (szlovák) irodalom egyik megteremtője, a csehektől való elszakadás szorgalmazója.

[3] Révai Nagy Lexikona i.m., XVIII. köt.  388-389. pp.

[4] Czambel, Samuel (1856-1909) – tót nyelvész. Több könyvet írt a szlovák nyelvről. A tót nyelvet a cseh édestestvérének és déli szláv nyelvnek vallotta. Műve: Slovenský pravopis, Slováci i ich reč stb.

[5] Sasinek,  František Vit’azoslav (1830-1914) - szlovák történész. Magyar kollégiumokban, egyetemeken tanult.

[6] 1920 előtt Magyarországon a szlovák nép neve tót volt. A szlovák elnevezést a trianoni békediktátum után hivatalosították. (MV)

[7] Štúr, Ludovit’ (1815-1856) – tót nemzetiségű agitátor és író. A tótok nemzeti érzületét igyekezett a magyarok ellen felkelteni. Hurbannal és Hodzsával a tót mozgalom vezetője.A tót irodalmi nyelv (liptó-túróc-zólyomi nyelvjárás) első képviselője.  (MV)

[8] Hurban, Jozef Miloslav (1817-1888) – tót író és agitátor. A liptószentmiklósi gyűlésen a „Mit kíván a tót nemzet” c. memorandum szövegezője. Ezt a magyar kormány elutasította, ezután szervezte meg a tótok (több) fegyveres felkelését a magyarok ellen.

[9] E színösszeállítás megegyezik az Oroszország zászlajának színeivel. Az oroszok hivatalosan tiltakoztak, ne használják már az ő zászlajukat, ekkor tették vele a hármashalmon álló kettőskeresztet. (MV)

[10] Chaloupecky, Vaclav: O znaku Slovenska. In: Chaloupecky: Staré Slovensko, Vyd. Filosofická fakulta University Komenského, v Bratislavĕ, 1923. 166-167. pp.

[11] Hóman Bálint - Szegfű Gyula: Magyar történet, V. köt., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939. 403. p.

[12] Az ausztroszlávizmus Palacky ideája volt, mondván „hogyha Ausztria nem volna, ki kellene találni”. Palacky hozta létre a pánszláv-orosz álmok helyébe az ausztroszlávizmust, amely a német magyar hegemónia ellenében Ausztriából szláv birodalmat akart alkotni. (MV  Hóman-Szegfű i.m. 402-403. p. nyomán).

[13] Mala Československá Encyklopedie, I-VI, 1982., Nakl. Československé akademie vĕd, Praha, 1987. V. köt. 686. p. Č

[14] Nagyközség Nyitra mellett (MV)

[15] Mala Československá Encyklopedie, I-VI. 1982. Nakl. Československé akademie vĕd, Praha, 1987. V. köt. 686. p. Č

[16] Hóman-Szegfű i. m. 404. p.

[17] Hodža, Michal Miloslav (1811-1870) – tót agitátor és író. Liptószentmiklóson evangélikus lelkész. A tót irodalmi nyelv egyik megteremtője. 1849-ben a magyarok elleni szlovák fegyveres felkelés egyik irányítója.

[18] Chaloupecky I. részben i. m. 170. p.

[19] A tót nemzeti mozgalom minden egyes kezdeményezője, vezetője magyar kollégiumban, líceumban, egyetemen tanult. Magyar műveltséget szerzett. Kevesük látogatott cseh vagy osztrák egyetemet. (MV)

Miként került a szlovák címerbe a magyar hármashalom és a kettőskereszt

(I. rész)

Csehszlovákia 1993. évi szétválása után Szlovákia címerében és zászlóján újra megjelent a szlovákságnak az 1848-ban Magyarország címeréből kölcsönözött jelvénye a hármashalmon álló kettőskereszt. A magyar címerben a hármashalom zöld színű, s a középső halmon levő háromágú koronából jő ki az ezüstszínű kettőskereszt, míg a szlovákban a hármashalom kék színű, ám hiányzik a korona, az arányaiban kissé eltérő kettőskereszt színe fehér.

A mai magyar és szlovák címer

Teljesen érthető, hogy egy újólag[1] létrejött állam nemzeti jelképeket teremt, szerkeszt magának, ám az már kevésbé, hogy felhasználja szomszédja ezredéves nemzeti jelképeit. Ez a magyar állam súlyos megsértésének minősül.

„A címer megsértése”, [vagyis jelképeink jogtalan használata][2] minden időben azonosnak vétetett a címer-tulajdonos inzultálásával… Az 1884. évi május 26. 29.722 sz. kiadott belügyminiszteri rendelet”[3] szabályozta a magyar kis- és középcímer használatát.

A címer létrejötte

A címerekben levő jelképek kialakulásának hosszú történelmi előzményük van. Eredetük a középkorra, a magyar jelképek esetében az ókorra nyúlik vissza. „A címer bizonyos szabályok szerint meghatározott színekből s alakokból alkotott képek, amelyeket… államok, v[ár]megyék, városok mint saját és állandó jelvényeiket, régi jog v. fejedelmi adományozás alapján törvényesen használnak. Ismertető jeleik, hogy az azt alkotó kép pajzsba legyen foglalva, hogy az mint jogosan viselt jelvény elismert, s végre[,] hogy az minden jogaival együtt átörökölhető legyen. A címer eredete [Nyugat-Európában] a keresztes hadjáratok idejére vihető vissza… A címert elsőbben a zászlón használták…, s csak 1180 körül lép fel a pajzsban…”[4] Felvetődik a kérdés, az évszázadokkal ezelőtt kialakult magyar jelképek bár átfestve, de miként és miért kerültek a szlovák címerbe.

A középkori Európában a kétoldalt többnyire egy-egy angyal tartotta magyar Szent Korona kivételével az emberi alakokat, épületeket, tárgyakat pl. a keresztet nem lebegő helyzetben, hanem kálvária-hegyet, lóhereívet, a lépcsős talapzatot formázó alapzaton ábrázolták.

Ívelt talapzaton álló kettőskereszt[5]

A X. századtól kezdődően a „hazai pénzeink és pecséteink tanúsága szerint a kettőskeresztet a legkülönfélébb talapzatra helyezték; a XIII. század közepe óta… törekszenek, hogy a keresztet állandó talapzattal lássák el…,  IV. Béla és III. András pénzein gyakori a lépcsős alapzat.”[6]

A hármashalom ősi formáját egyes címer-kutatók a kereszt lépcsős talapzatának vagy a korona leveleinek lekerekítésével magyarázzák. Más kutatók a gótikus lóhereívből származtatják. [7]

A Képes Krónika első oldalán levő kettőskereszt.[8]

A fenti kereszt alapzata íveltnek tűnik, de figyelmesen nézve látszik, hogy a sötétebb és a világosabb zöld színezés hármasan tagolja a halmot. Ennél sokkal szemléletesebb a Képes Krónika I. István képén a kettőskeresztes, hármashalmos pajzs és a zászló.

I. István király pajzzsal és zászlóval.[9]

A bizánci művészetben a kálvária-ábrázolásokon a kereszt talapzata a Kálváriát jelentő egyes, később hármas dombot jelképezi; az érméken és a pecséteken meg lépcsőszerű építmény. A heraldikusok szerint[10] a magyar címer hármashalma nem a bizánci lépcsős alakzatból, nem a Kálváriahegyből, hanem a gótikus lóhereívből alakult ki. „Az Anjouk alatt, nevezetesen Nagy Lajos király idejében lép föl …heraldikai, numizmatikai és miniatúrás emlékeinken, alapformája a csúcsíves művészet lóhereíve.”[11]

A hármashalom formája valóban a lóhereívet idézi, de az eredete egészen más, a nyomok Keletre vezetnek. Az ókori Mezopotámiában, Kínában és Egyiptomban az országot jelentő három hegy jelét írásjelként használták.

Az országot jelentő káld-sumir vonalas és asszír ékjel, kínai hegyet és az egyiptomi idegen országot jelentő írásjegy

Sumerban Kr. e. 3400 körül a hármashalom-jel (az asszíroknál három ékalakú jel) jelentése ország, hegyes ország, idegen ország. Ez az Elamon túli a Kaspi tenger és az Aral tó térsége közötti az Altájon túlra nyúló terület a Tarim-medencével együtt a szkíták földje volt. A hármashalom e hegy-völgyes hazát idézi. Szinte minden szkítafajú nép jelképei közt megvan, s mindenütt országot jelent. A káld-sumir nép egyik alkotónépessége az un. uruki nép innen származott. (Ez nem jelenti azt, hogy Sumer lakosságának többi összetevője az al-Ubaid-i és a Jemdet Nasr nép ne tartozott volna a szkítasághoz.) Kínában a három halom hegyet jelent, Egyiptomban a jelentése szintén idegen ország, tehát más nép lakta hegyes vidék.

A magyar címerben levő hármashalom nagy valószínűséggel az ország, föld jelentésű káld-sumir hármashalom-írásjegyre megy vissza, még akkor is, ha nem a kettőskereszttel együtt ábrázolták. E megállapítást a hármashalom külföldi előfordulásai és magyarázatai támasztják alá.

A hármashalom képe gyakori a Berg (hegy) szóra végződő német városok a címerében: Triberg, Heidelberg stb.

Heidelberg német város címerében levő zöld hármashalom [12]

A magyar hármashalom jobbára zöld színű, ami a hegy, föld jelentést támasztja alá.  A legelső biztos adat Oláh Miklóstól való: „Haec quatuor flumina… cum duplicata cruce alba, e monte viridi enata, insignia sunt Hungariae”[13] (E négy folyó… a zöld hegyből kinövő fehér kettőskereszttel, Magyarország címere.) Ám nem írja, hogy mely négy folyóról és mely hegyről van szó.

A három halom Magyarország három legnagyobb hegyével való azonosítás Antonius Macedo nagyszombati jezsuita atyánál bukkan fel először (1687); sajnos a hegyneveket ő sem említi.

Macedo magyarázatát Koller József[14] a XVII. században már közismert adatként közli: „Alteram scuti partem Montes Regni praecipui, iique summi insigniunt. Nomen illis: Tatra, Fatra, Matra…” (A pajzs másik részét a Királyság kiváltképpeni hegyei, amelyek a legnagyobbak jelöltettek meg. A nevük: Tátra, Mátra, Fátra). E magyarázat a XVIII-XIX. században teljesen elterjedt és elfogadott lett, így él ma is a köztudatban.

A hármashalomnak a történelmi Magyarország három legnagyobb hegyével való azonosítása annyiban fogadható el, hogy az alapjelentés valóban hegy. Ám ha címerben fordul elő, akkor az eredeti jelentésnek megfelelően az országra, a hegy-völgyes országra vonatkozik. Ennek a rajta levő, káld-sumir nyelven az ég felső régiója jelentésű kettőskereszt sem mond ellent, mert ha a kereszt az országot jelentő hármashalmon van, akkor az együttes jelentés: az országot, vagyis a földet és az eget összekötő.

Nagyfokú sovinizmusra vall a felvidéki hegyekkel való azonosítás, hiszen Magyarország más tájegységein pl. Erdélyben ennél sokkal magasabb hegyek is voltak. Ezért a hármashalmot inkább országnak, semmint meghatározott, nevesített hegyeknek szabad felfogni.

Magyarország nagycímere 1896 után [15]

Tehát a hegyes országot jelentő hármashalom és a rajta levő, Istennel kapcsolatot teremtő kettőskereszt vagy öt évezrede Mezopotámiában a káld-sumir korban írásjelként is felbukkan. Együttes, címerben, zászlón való ábrázolása azt sugallja, hogy a jelképezett ország Isten országa. S Magyarország valóban az, hiszen a halála előtt I. István király a magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta hazánkat.

(Folytatás a jövő héten.)

[2] A cikk idézeteiben a [szögletes zárójel] levő szöveg nem tartozik az idézethez, hanem a szerző megjegyzése. (MV)

[3] Révai Nagy Lexikona,, Révai Testvérek. Irodalmi Rt., Bp. 1912., IV. köt. i. m. 503. p.

[4] Révai Lexikon i.m. 502-503. pp.

[5] Az Aachenben levő „Mária gyermekkel” c. 1367-ben készült táblakép ötvösművű keretének részlete. In: Die Domschatzkammer zu Aachen.. Ornamenta Ecclesiae, Köln, 1985. 72. p.

[6] Kumorovitz L. Bernát: A magyar címer kettőskeresztje. = Turul, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye, Budapest, 1941. 24. p.

[7] L.m.f. 25. p.

[8] Képes Krónika, Hasonmás kiadás. Nemzeti Kincseinkért Egyesület, Budapest, 2003. 1. p.

[9] Képes Krónika i. m. 46. p.

[10] Kumorovitz L. Bernát: A magyar címer hármashegye, In: Turul, 1942. 56. k. 1-2. füzet. 24. p.

[11] Kumorovitz i. m. 27. p.

[12] Meyers Großes Konversations-Lexikon, Sechste Auflage, Neunter Band, Bibliographisches Institut, Leipzig-Wien, 1908. 60. p.

[13] Oláh Miklós: Hungaria (=Magyarországnak a mohácsi vész előtti helyrajzi története)

[14] Koller József (1745-1832) – történetíró, a pécsi püspöki könyvtár felügyelője, tanár, majd nagyprépost. Műve: Dissertatio de s. Regni Corona stb.

[15] Révai Nagy Lexikona  i. m. XIII. köt. 226. oldal utáni színes kép.

Mikor anunnaki-k és mikor igigi-k az ókori közel-keleti istenek?

Manapság a káld-sumir, de a későbbi korok isteneire hivatkozó szerzők hajlamosak minden istenséget az anunnakik körébe sorolni. Holott voltak igigik, voltak földönkívüliek, voltak szokatlan emberformájú lények…, s ki tudja, még kik-mik vannak voltak és lesznek.

Az interneten az „anunnaki” címszó legelső magyar nyelvű találata részletezi az elnevezést: Kicsoda, micsoda, mit jelent a név, hol, melyik szövegben fordul elő stb. A szócikk szerzője alapos munkát végzett, sok mindent  összeszedett, ám szinte mindenik csak a „hivatkozások hivatkozásai”-nak tűnik. Idézi Zecharia Sitchint (A tizenkettedik bolygó), a világ teremtésének történetét (Enuma elis) és néhány más forrást. Említi, hogy az „Enuma elis, a káld-sumir teremtésmítosz szerint ők [az anunnakik] alkották az embert”. Magának a névnek olyan jelentést tulajdonít, mint „égi ember, a világmindenség építőköve” stb. Hét istenasszonynak, a Föld Urának (sic!), majd Enki gyermekeinek tartja őket. Mivel „Enki[1] volt az egyetlen az emberek iránt könyörületes isten, és az anunnakik is többnyire jóindulatúak voltak az emberek iránt, nagy tisztelet övezte őket…”. Tehát a szócikk szerzője idéz innen, idéz onnan, mindezt teszi anélkül, hogy végiggondolná, pontosan utánanézne a forrásoknak.

Sem az ékiratokban, sem az „Enuma elisben” szó nincs arról, hogy az anunnakik embert alkottak volna. Az első ember létrehozója NIN.HUR.SÁG, az anyaistennők egyike, az asszír mitológia bölcs Mamija.

1. Ninhurság, az emberi nem megteremtője (babiloni dombormű)

Heten a magyar Boldogasszony leányainak megfelelő káld-sumir istenasszonyok voltak. Az ókori Babilon bölcsei a Fiastyúk csillagképben hét csillagot számláltak stb.

Vajon miként lett a többől, vagyis a hétből egy, a Föld Ura?  Ha Enki gyermeke(i)ként ő(k) volt(ak) a föld ura(i), akkor ki volt Enki? Az asszír szövegezésű Gilgames eposzban ^dEN.KI (én, a föld vagy a föld ura),  valóban megkönyörül az embereken, ám ennek nem folyománya az anunnakik könyörületessége…

Hosszadalmas és bonyolult lenne az ékiratok alapján az internetes szócikk minden állítását értelmezni, ezért csak felhívnám a figyelmet, hogy az ókori mezopotámiai, vagyis az ékiratos nevek idézése előtt célszerű ellenőrizni mit is jelent eredeti vonalas, illetve ékjel! Ha ez nem megy, akkor szükségszerű legalább tanulmányozni a legkorábbi XIX. századi fordításokat, értelmezéseket, mert azokban szinte elenyésző a félreértés; szándékos félremagyarázásról pedig szó nincs.

Jószándékú félremagyarázás akkor fordul elő, ha az idézendő kifejezést, nevet, valaki megpróbálja ékjelekké visszafordítani, anélkül, hogy megnézné az eredeti forrás, jelen esetben az ékiratos tábla betűhív átírását.

Az említett szócikk szerzője az anunnaki kifejezést an-u-na-ki/an-u-na-ku összetevőkre bontotta:

„an = ég, mennybolt

u = mindenség/fenn/magas/felemelkedik/felmegy

na = emberi lény/kő/kiáltó/egyetlen

ki = föld, hely, bázis, alap, alakít, cselekszik, épít, csinál”       vagy

„ku = hal, alap, bázis, épít”

Csakhogy a név nem az említett, hanem az eredeti ékjeleknek megfelelően az ^dA.NUN.NA^ki szavakból tevődik össze. Az összehasonlításból kitűnik, hogy csak a két szó, a NA és a KI talált, a többi nem.

A két ékiratos sor közül a felső az alább idézett eredeti Gudea-kori ékjeles név betűhív másolata.  A második sor ugyanazon ékjeles név új-asszír szótári jelekre való átírása.[1] A harmadik sor a jelek latin betűs hangzósítása (átírása), végül a név magyar jelentése következik. A kisbetűvel írt dingir és a ki = szócsoport meghatározó.

A régiségben mind az isteneknek, mind az uralkodóknak, de az anyaszülte embereknek is un. beszélő neve volt. A népek a legjellemzőbb tulajdonságaiknak, tetteiknek, a velük szembeni elvárásoknak megfelelő nevekkel illették őket. Ezért az isteneknek, történelmi személyeknek akár több neve, mellékneve is lehetett. Ha méltatlannak bizonyultak kapott, szerzett nevükhöz, akkor más neveket kaptak. Újabb nevük lehetett akkor is, ha megszerették őket, esetleg valamiért hálával tartoztak nekik.

Mezopotámiában, de másutt is a hódítók, jelen esetben a sémita foglalók a saját isteneik tiszteletét kényszerítették rá a meghódított lakosságra. Tették ezt annak ellenére, hogy az istenek feladatköre nem változott. Pl. a káld-sumir istenkör az EN.KI nevű istene  a babiloni-asszír korban E.A lett, de hívták EN.AB.ZU-nak, TAl.TAL-nak stb. Az uruki IN.NA.NA istennőből pedig ^ilIstar lett.

A komolyabb lexikonok, tanulmányok megegyeznek abban, hogy az A.NUN.NA^ki kifejezés az istenek gyűjtőneve: istenek az égen-földön, esetleg valamely helyi istenkör tagjai. Az eddig előkerült, illetve lefordított Kr. e. 3000 körüli káld-sumir szövegekben e név még nem bukkant fel.  Kr.e. 2400 körül Gudea korában fordul elő először. Ám akkor még nem szerepel benne a „KI” fogalomjel, a földet, a földhöz való tartozást hangsúlyozó szócsoport-meghatározó. Minden bizonnyal a káld-sumirok számára szükségtelen volt a földre való utalás kihangsúlyozása, hiszen az ANUNNA beszélő név utalt rá.

2. Gudea A és B jelű ékiratos hengere (Louvre, Paris)

Gudea, sirburlaki/lagaszi páteszi a Louvre-ban őrzött B jelű hengerfeliratán[3] ekképp szólítja meg őket: „Óh, A.NUN.NA, A.NUN.NA, Sirburlaki [Lagas] csodál benneteket, ti vagytok a föld géniuszai, a nevetek: magasztosan bugyogó forrásvíz...” E fohász nemcsak azt közli, hogy a város népe tiszteli, csodálja, hanem a csobogó tiszta forrásvíznek tartja őket.

3. Gudea, sirburlaki városállam papkirálya

Egy későbbi szöveg[4] kihangsúlyozza, az A.NUN.NA^ki elnevezés Eriduból, EA isten városából csorgó forrásvizet jelent. (Itt már szerepel a KI, a földhöz való tartozást jelentő szócsoport-meghatározó.)

Az A.NUN.NA-k, illetve az A.NUN.NA^ki –k eredetileg forrásistenek, jóságos géniuszok[5], vagyis teljességgel földi istenek voltak. Kiosztották az égben meghatározott sorsot, megítélték mi a rossz, mi a jó. Jelen voltak az alsó (földi) világban, de ők voltak a holtak bírái is. Összességében ők voltak a földi segítő istenek. Hammurabi törvénykódexe többször említi őket.

A babiloniak hite szerint 300-an voltak a földön és 600-an az égben. Ám ez utóbbiakat Hammurabi[6], babiloni király korában már ^dI.GI.GI-knek hívták. Ők voltak a magasságos ég csillagai. Az élükön ANU (vagy Marduk) isten állt. A földhöz kötődő ^dA.NUN.NA^ki-k a horizont alá szálló csillagok voltak.

Az ókori csillag-megfigyelések célja a teremtő Isten akaratának megismerése, megtudakolása volt. Ezt az un. tanácsadó csillagok, számszerint harminchatan közvetítették a földi emberek felé. A földről nézvén három körkörös sávot képeztek; mindenik csillag, csillagkép a saját sávjában mozgott, haladt a megszabott égi körforgásban. A régiek hite szerint minden égitestnek (bolygó, csillag, csillagkép) egy-egy isten felelt meg. Mind a káld-sumir, mind a babiloni-asszír vallásos képzet az égitesteket emberalakban jelenítette meg. Minden 10 napban a magas égből a tanácsadó csillagokon keresztül két-két csillag indult követségbe a Földre. Az egyik az alsó, a másik a felső félteke felé. E földre jött istenségek voltak az A.NUN.NA^ki-k, vagyis a földi segítő istenek, az égben maradottak pedig az I.GI.GI-k, az égi segítő istenek.

A megnevezésük először Hammurabi törvényoszlopán fordul elő: „^ilAnum és ^dEN.LIL, ^ilMarduk az I.GI.GI-k között nagyot alkottak”[7].

A Hamurabi törvényoszlopán többször említett ^dI.GI.GI nevet jelen esetben nem kellett új-asszír szótári jelekre áttenni, mert a Bauer féle átírás e jeleket használta. Meg kell jegyezni, hogy a törvényoszlop eredeti szövege káld-sumir jelekkel íródott, s nem babiloni, hanem un. sumir nyelven lehet és kell olvasni..

Értelemszerűen az egyes jelek alatt van a latin betűs átírás közvetlenül alatta a jelek magyar megfelelője, végül a szószerkezet jelentése. A GI[8] jel kettőzése többesszámra utal.

Összegezve: Az ékiratos források megkülönböztetik, és más-más néven nevezik az istenek második sorába tartozó a földi és az égi segítő isteneket. A főistenek rendelése szerint a földi életet segítőkhöz tartoznak a ^dA.NUN.NA^ki -k, vagyis mindazon istenek, akiknek valamilyen okból kifolyólag kapcsolatuk van a földdel, a földi emberekkel. Velük szemben a ^dI.GI.GI-k a főistenek égi segítői. Mindkét elnevezés gyűjtőfogalom. A tévedések elkerülése végett célszerűbb az isteneket a gyűjtőnév helyett a saját nevükön nevezni, hiszen mindegyiknek megvolt a maga tevékenységi köre és ezáltal a neve is.

Győr, 2012. április 11.

[1] A káld-sumir korban az istenneveket az istent jelentő szócsoport-meghatározó jelezte. Így a szövegben az „isten” fogalomjel feltüntetésére már nem volt szükség. A mai szövegekben a nyelvszokásnak megfelelően kiírandó az isten szó, ami feleslegessé teszi a ^d vagy ^il szócsoport-meghatározó ismételt feltüntetését. (MV

[2] Az új-asszír ékjelekre épül minden szótár. Ahhoz, hogy szótárazni lehessen az eredeti jeleknek először meg kell határozni az új-asszír változatát, s annak alapján lehet megfejteni, elolvasni a szöveget.

[3] Gudea B hengerfelirata II.1. In: Price, Ira Maurice: The great Cylinder Inscriptions A & B of Gudea, Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1899.

[4] Keilinschriftliche Bibliothek VI. köt., 548.5 (Schrader, Eberhard: Mythologische, religiöse und verwandte Texte) H. Reuther-O.Reichard, Berlin, 1915.

[5] szellemek

[6] Hammurabi törvénykódexe, I.14. In: Bauer, Theo: Akkadische Lesestücke, Pontificium Institutum Biblicum Róma, 1953.

[7]Hammurabi törvénykódexe, i. m. I.14.

[8] Valójában a GI kettőzése önmagában is többesszám. Ezért a név fordításakor hiba a –k többesszám jelét használni. A mai magyar nyelvérzék a kettőzést nem érzi többesnek, ezért jelölni illett.

A káld-sumir nép eredete

Az emberi települések kb. kétmillió esztendeje Afrika közepén, a mai Olduwai szakadéknál alakultak ki, és onnan származtak szét a világba. Szétvándorlásuk egyik állomása Buda-Várhegy és Vértesszőlős, de eljutottak a mai Irán területén keresztül Indiába, sőt Kínába is. A vértesszőlősi leletek említése, szinte minden nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő műből kimaradt, annak ellenére, hogy sarkalatos pontot jelentett az ember fejlődésének folyamatában. A szakmunkák az ősember „szabványosított mértékének” azt a neandervölgyi ősembert tartják, … [,amelyik] … elterjedtségének (Bükk, Irak, Németország, stb.) dacára, valamely okból „evolúciós zsákutcát jelentett”[1], életképtelen volt,  míg a vértesszőlősi erős és életképes.

1. Samu, a vértesszőlősi előember koponyacsontja

A vértesszőlősi előember és más földrajzi területen élt társainak a nyomai az egész világon megtalálhatóak - írja Vértes László régész az 1969-ban megjelent Kavics-ösvény c. munkájában. Ezzel nem kevesebbet állít, minthogy a Kárpát-medencei ember-előd világszerte elterjedt. Könyve inkább ismeretterjesztő, mint tudományos, mégis a lelőhelyekhez való utazás, továbbá a régészeti feltárások könnyed bemutatása közé becsempészi a korabeli tudósok által 450-400 ezer évesnek tartott vértesszőlősi előemberről szóló, pontos, tárgyilagos, szakszerű leírást, amely ma már szinte szóba sem kerül.

A külföldi és magyar szakmunkák javarésze a hazai ősemberi maradványokat szinte nem is említik, arról sem igen szólnak, hogy a vértesszőlősi előember leszármazottjai folyamatosan a Kárpát-medencében éltek, arról is hallgatnak, hogy a történelemelőtti Közel-Kelet és a Kárpát medence lakói között valamiféle „közlekedés” lett volna. Pedig úgy tűnik, hogy, mind az őskorban, mind az ókorban a Kárpát-medencéből időről-időre, lüktetésszerűen embercsoportok vándoroltak el és vissza.  Krantz amerikai antropológus „Az európai nyelvek földrajzi kialakulása” c könyvében írja, hogy „a Kárpát medencét Afganisztánból származó pásztorok népesítették be cca. 8500 évvel ezelőtt”[2], és innen vándoroltak a dél-orosz sztyeppékre, a Balkánon át Anatólia felé...

2. Leopárdok (Catal Hüyük, Törökország)

Kr. e. 8000-5500 között, az átmeneti kőkorban az ókori Közel-Keleten az ősember már felhagyott gyűjtögető, halászó-vadászó életmódjával és áttért a vadászó-nomád életmódra. Ez az un. „neolitikus forradalom” nem hirtelen változást, hanem több évezredig tartó fejlődési folyamatot eredményezett. Kialakultak az első települések. A korábbi vadászok földet műveltek, állatokat háziasítottak, gabonát termesztettek, kezdetleges kereskedelmet folytattak. Nyomaikat[3], többek közt három régészeti lelőhelyen, Jarmoban, Jerikóban és Catal Hüyükben  tárták fel. A szakirodalom e települések korát illetően nem egységes. Jarmo a legkorábbi,  mégis Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi felsorolásban (már ahol megemlítik!) Jarmo az első, utána Jerikó, végül Catal Hüyük.

Az első, az un. kerámia-kor előtti települést Jarmot az iraki Kirkuktól délre tárták fel. Itt „nemcsak a háziasított gabonafajtákat, (tönkebúza, árpa, borsó, lencse), hanem azok átmeneti formáit is sikerült azonosítani”[4]. Ez a legkorábbi település, melynek lakossága földműveléssel foglalkozott. Az ásatásokon a Kr. e. VII. évezredből való kőedényeket, égetetlen agyagból készített női szobrocskákat, téglákat stb. is találtak.

Jerikó a mai Izrael területén van, lakói akkor még bizonyíthatóan a később szkítának nevezett népcsoporthoz tartoztak. Az átmeneti és a csiszolt kőkorszakban még hírük-hamvuk sem volt itt a sémita, közelebbről a zsidó népességnek. A sémita-amorita bevándorlás néhány évezreddel később, a Kr. e. III. évezred végén kezdődött, és a Krisztus utáni évszázadokra már teljesen kiszorítják a szkítafajú őslakosságot.

A Kr. e. V. évezredben a szociális és a kulturális fejlődés elérte Észak-Irakot. Egy Halaf nevű kőkori településről nevezték el az egész műveltséget. A lakosság gabonatermesztéssel, állattartással foglalkozott, már szentélyt is épített… A korai falu magja az istenháza, vagyis a kezdetleges szentély lehetett, ami maga után vonta a papi hivatás kialakulását.

„A halafi parasztok egész Dél-Mezopotámiáig (Babilonig) terjeszkedtek…”[5] Ez a későbbi sumir civilizácó kezdetének kora. Tárgyi emlékeik megtalálhatóak még Lagas (Sirburlaki), Eridu, Ur és Fara (Suruppak) legalsó ásatási rétegeiben is.

A Kr. e. IV. évezredben végére megjelennek a rézeszközök. Rézlelőhelyek ekkor csak Mezopotámiát északról körülvevő hegyekben és a Kárpát-medencében voltak, ezért csak e két területen lehet rézkorról beszélni. A réz, ill. a réztárgyak máshova csak kereskedéssel jutottak el.

3. Mezopotámia térképe

A régészeti leletek tanúsága szerint a mezopotámiai népesség legalább három, a történelmi korokban szkítának tartott területről vándorolt be, és hozta létre az általunk sumirnak (=káld-sumir) nevezett magasműveltséget.

A vízözön előtt, a történelemelőtti időkben a Kaspi-Aral térségből” az észak-iráni Lurisztánon át Halaf-kori emberek érkeztek a Folyamközbe. Emlékeik a paticsfalból készült, döngölt padlójú kunyhók maradványai, agyagból tapasztott vagy téglából rakott tűzhelyek, festett kerámia-edények, színes festésű kerámia szobrocskák, különféle háztartási eszközök, kézzel formált üvegpaszta ékszerek[6] a mezopotámiai Ur városától kb. 6 km-re levő al-Ubaid dombból kerültek elő. A lelőhely neve után e műveltséget al-Ubaid-nak nevezik. A Közel- Keleten számos helyén, pl. a turkesztáni Anauban, az elamita Susában (=Irán) találtak hasonló típusú leleteket, edényeket, szobrocskákat, pecsételőket.

E népesség nagy területen élt, egyes csoportjai túlélték a vízözönt, hiszen a felsőbb művelődési rétegekben is megtalálták a nyomaikat. A lakosság a vízözön után is ugyanazon városban, városállamban élt. A városokat egymástól elválasztó vizenyős területeknek köszönhetően nem nagy birodalom, hanem kisebb városállamok jöttek létre. Ez szokássá merevült és a káld-sumir kor végéig megmaradt. A nagyobb államalakulatokat majd a sémita népek szervezik meg.

2.  A vízözön után a Kaspi tenger környéki „Arattából” (=később Chorezm) Elamon keresztül érkezett az un. uruki- népcsoport. Egyik központja Uruk, vagyis a bibliai Erek (=Warka), az „örök város”, Gilgames városa volt. A kb. Kr. e. 3300 körüli épületmaradványok, szerszámok, szobrocskák, edények, lepecsételt tárolóedények, pecsételők, pecséthengerek, továbbá a történelmi kor kezdetét (Kr. e. 3200 körül) jelentő írásos emlékek, a vonalas jelekkel írt különféle tartalmú agyagtáblák a hatalmas templomépület maradványai közül kerültek elő. Hasonlóak kerültek elő Szíriában és Iránban is.

4. Káld-sumir parasztok (Ninhursag-templom, Kr. 3400 körül, al-Ubaid domb, Irak)

Az al-Ubaid kort és az Uruk kort a szakemberek nem választják el élesen egymástól, ezért eléggé nehéz meghúzni köztük a határvonalat.[7]

Urukban tizennyolc különféle korra datált, egymásra épült  művelődési réteget, település-maradványt tártak fel. E rétegek közül a legalsók a halafiak, a későbbiek az urukiak, a legfelső pedig a Djemdet Nasr kori emberek nyomait őrzik. Ezért a XX. században a Mezopotámia-szerte előkerült leleteket az Urukban talált, római számmal jelzett rétegek valamelyikéhez kezdték sorolni.

Ez nagyon szellemes megoldás, mert a laikusok számára csak Uruk neve jelentett valamit, és csak a szakemberek tudták, melyik korábbi lelőhely nevét takarják a római számok. Ezen átszámozás alkalmat adott arra, hogy egyes régi lelőhelyek nevét eltüntessék. Persze nem minden esetben.

A Tell-Ubaid dombban előkerült leletekhez hasonlóakat találtak az Uruk XVIII-XV. rétegben, ennek ellenére az eredeti Ubaid elnevezést megtartották. A közbülső uruki rétegek leletei valóban Urukhoz kötődtek, azaz Uruk-koriak voltak.

5. Amulett (Uruk/Jemdet Nasr kor, Kr. e. 3300-2900)

A legfelső, Uruk III-I. rétegben pedig a Djemdet-nasr dombban talált leletekhez hasonló emlékekre leltek. Az igényesebb szakmunkákon kívül, szinte minden mostani népszerűsítő könyv, kiadvány, album elfelejti közölni az első leletek felbukkanásának helyét, a Djemdet-Nasr dombot, amelyről a XIX. században egy egész műveltséget neveztek el.

Vajon miért?

3. A Djemdet-Nasr népcsoport a Balkánon keresztül Erdélyből jött.

A Kárpát medencei népesség nyomait, gazdag kerámialeleteket, Bagdadtól délkeletre a Djemdet Nasr dombocskában találták meg. E dombról nevezték el e korai történelmi időszakot (Kr. e. 2900-2700) Djemdet Nasr kornak. E korban jöttek létre az első városias települések, és az ellátásukat biztosító mezőgazdasági peremterületekkel együtt a városállamok, és alakult ki az írás.

A fentieket alátámasztja Torma Zsófiának, a XIX. században Erdélyben élt régésznő megállapítása: „Tordos leletein ekkor fölismerém Babylon-Chaldaea kulturelemeiből keletkezett s az egyiptomi művészettel együtt Syriában tovább fejlődött azon művelődést, a mely hasonló volt Trója thrákjainak kulturájával s a melyet Dáciában meg nem előzött az eddigi régészek által ismert gall-kelta, pelásg-görög és etrusk-római kultúra.

Babylon ős népe – ékírásos feliratai szerint – a turáni fajhoz tartozó sumer-akkád nép volt… innen olvadhatott a magyar nyelvbe, mint ezt Sayou francia assyrológus észrevette – több… akkád-féle elem ”[8]

Torma Zsófia a tordosi kerámialeletek és a mezopotámiai, azon belül Djemdet Nasr kori emlékek hasonlatosságát és folytonosságát állapította meg, és az erdélyieket a mezopotámiaknál régebbinek és elsődlegesebbnek tartotta. S valóban az erdélyi leletek, pl. a mindenki által ismert Tatárlaki-amulettek is rendkívüli módon hasonlítanak a Djemdet-Nasr kori nép emlékeihez, csak éppen 12-14 évszázaddal idősebbek.

6. Alabástrom tál (Jemdet Nasr-kor, Kr. e. 2800 körül)

Az előzőekből kiderült, hogy a Kárpát medencéből való vértesszőlősi típusú, életképes előember utódai eljutottak Mezopotámiáig. Úgy tűnik, a halafiakon keresztül némi közük volt az al-Ubaid-i őslakossághoz, akikhez a Kaspi-Aral térségből származó uruki, majd a Kárpát medencéből bevándorolt Djemdet-Nasr népesség hozta létre a mindmáig ható sumir, illetve káld-sumir kultúrát. Leleteik tanúsítják, hogy mindhárom népcsoport lakossága (al-Ubaid, Uruk és Djemdet Nasr) a szkíták elődeihez, az un. előszkítákhoz tartozott.

A szakirodalom szerint a káld-sumir nép eredete és nyelvi hovatartozása ismeretlen, pedig már a XIX. században több, az ékírás megfejtésével foglalkozó tudós, a francia Francois Lenormant, Jules Oppert, az angol George Rawlinson, Edward Hincks, továbbá a német Fritz Hommel és Friedrich Delitzsch stb. nyelvi tényekkel támasztotta alá, hogy a sumir nép fajilag a szkítasághoz tartozott, nyelve az ural-altáji nyelvcsaládba, ahova a magyar. A magyar nyelvet mindegyik a sumir nyelv egyenesági leszármazottjának tartotta. Ezt a megfejtett ékiratos szövegek teljes mértékben igazolták.

A sumir városállamok vallási szempontból a nippuri Ékurhoz, Enlil főisten templomához, a korabeli vallási központhoz tartoztak, bár minden városnak megvoltak a maguk helyi istenei és kultuszhelyei.

A XIX. században a sumirokat még akkádnak mondták, később csúszott át ez elnevezés a bevándorló sémita népcsoportra.

A Djemdet Nasr dombban, majd az uruki, az uri, a suzai és más lelőhelyen előkerült hasonló kerámialeletek között nemcsak rendkívül díszes, figurálisan formált, szoborszerű kerámiaedények, madárfejű, emberalakú szobrocskák voltak, hanem gazdagon díszített pecséthengerek is.

Az Uruk IV.[9] rétegben és a suzai fellegvárban feltárt XVIII. ásatási rétegből számos pecséthenger került elő. A hely között levő távolság ellenére az élethűen ábrázolt állat- és emberalakok, kultikus tárgyak és munkaeszközök és építmények stílusjegyei meglepően hasonlóak.

A kor és a stílusa ugyanaz, mint a mezopotámiai Djemdet Nasr dombban talált leleteké. Eszerint az elamita Suza és Mezopotámia népessége nemcsak ugyanazon kultúrkörhöz tartozott, hanem kezdetben azonos is lehetett. A népesség felhígulása és keveredése, a korszak végén, a sémiták Mezopotámiába való fokozatos beáramlásával kezdődik.

A rézkor végére Mezopotámiában három népcsoport összeolvadásából létrejött káld-sumir[10] nép hozta létre azt a magaskultúrát, melynek ékírásos jeleivel Kr. e. 3500 körül kezdődik az írott forrásokra támaszkodó történelem.”[11]

7. Beszolgáltatási tábla-Vonalas írás (Jemdet-nasr kor)

[1] Renfrew i. m. 157. p.

[2] Imre Kálmán i. m. 39. p. Hivatkozás Krantz, Grover S.: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása (ford. Imre Kálmán), Magánkiadás, 2000. Budapest, 197-198. pp.

[3] A szakirodalom e települések korát illetően nem egységes. Jarmóhoz kötődik a legkorábbi földművelés és állattenyésztés, mégis Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi felsorolásban (már ahol megemlítik!) Jarmó van az első helyen, utána Jerikó, végül Catal Hüyük. (MV)

[4] Renfrew, Colin – Bahn, Paul i. m. 264. p.

[5] Childe i. m. 34. p.

[6] Woolley, Leonard sir : Ur in Chaldea, Brockhaus, Wiesbaden, 1956. 35-37. pp.

[7] Brentjes i. m. 72-73. pp.

[8] Torma Zsófia: Hazánk népe ősmythosának maradványai, 1-11 pp.  [Torma Zsófia cikke, feltehetően valamelyik XIX. századi magyarországi tudományos folyóiratban jelent meg feltehetően 1894-után, mert ezen évszámra hivatkozik cikkében.  A bekötött 11 oldalon semmiféle kiadási adat nincs! A papír és a betűforma a XIX. századra utal. (MV)

[9] Az al-ubaidi kultúrából az urukiba való átmeneti szakasz (MV)

[10] A sumirnak nevezett kultúrát és a területét a régi források, pl. Berossos, káldnak nevezi. Mivel a szakirodalomban a sumir kifejezés honosodott, ezért, ahol lehet, célszerű a két kifejezést összevonni és a káld-sumir megnevezést használni.  (MV)

[11] Marton Veronika: A sumir kultúra története, Magánkiadás [Győr], 2000, 42. p.

A pilisi Ziribár hegy nevének megfejtése

Ajánlom e cikket azon vitathatalanul jószándékú íróknak, kutatóknak, akik a sumir-akkád-asszír szótárak latinbetűs alapszavai és a mai magyar nyelv szavai közti íráskép-hasonlatosságra építve végzik az összehasonlítást. S ennek alapján „ex cathedra” hirdetik a káld-sumir és a magyar szavak hasonlóságát, azonosságát.  Mindezt teszik anélkül, hogy tisztában lennének, mily buktatókkal jár feltételezett hangalak alapján egybevetni az egymástól kb. 5000 évnyi távolságban levő nyelveket. Teszik ezt anélkül, hogy kicsit is tisztában lennének a káld-sumir vonalas, illetve ékírás, illetve a nyelvtan alapelemeivel. A káld-sumir és a magyar nyelv, nyelvtan közt valóban van hasonlatosság, sőt sok-sok azonosság is, ám minden esetben be kell bizonyítani!

1. Ziribár

Magyarország szívében, a pilisi erdőségben van egy hegycsúcs Ziribár. Nevét, honnan kapta, kik hagyták itt? Ki tudja. Úgy tűnik, mintha valamilyen keleties elnevezés lenne? Vajon a törökök adták a nevét?  Esetleg a Felvidékre települt honfoglaló pártus utódok? Esetleg még régebbi. S Kőrösi Csoma Sándornak lehet igaza, hogy a régiségben az Európát uraló művelt szanszkrithoz hasonló nyelven beszélő gétáktól kapta a nevét? Csak találgatni lehet.

2004-ben egy kedves ismerősöm vett rá, hogy az akkori pilisszántói polgármester számára próbáljam a sumir (káld-sumir) nyelv alapján megfejteni a ZIRIBÁR szót. Eleinte tiltakoztam, mondván nem helyes mai kifejezést az évezredekkel korábban kihalt nyelv segítségével megfejteni (még akkor sem, ha a név igen-igen réginek tűnik). Kísérletképpen mégis ráálltam. Az ösztökélt, hogy a mai magyar nyelvérzék számára teljesen idegen kifejezés keleti, akár sumir eredetű is lehet.

Ismétlem, nehezen szántam rá magam. Először is számbavettem, mit lehet tudni a Ziribárról, milyen hegy, s milyen a földrajzi környezete. Mi ismert róla?

2. Ziribár-hegy. Balra a Pilis-tető tömbje, jobbra a Hosszú-hegy

A Ziribár madártávlatból csúcsosnak tűnik, bár a teteje kissé lapos, ahonnan jól be lehet látni a környéket. Az internetes kép a   téli napfordulókor felvett napkeltét ábrázolja.

Napistent ábrázoló babiloni pecséthenger az emberalakban ábrázolt Nap felkeltét két  hegycsúcs között ábrázolja.

3. A megszemélyesített felkelő Nap (pecséthenger-nyomat)

Az ismerőseim elmondása szerint a Ziribár tetejéről nézvén, a téli napfordulókor a felkelő nap a két átellenes hegy határolta völgyben tűnik fel. Magyarországon, „…december 21-én kezdődik a csillagászati tél. Ez az év legrövidebb napja.

A Nap – a mi földrajzi szélességünkön – délkeleten kél, délnyugaton nyugszik, és a Baktérítő magasságában tűz merőlegesen a földre.”[1]

Előrebocsátom, megnyugtató megfejtés nincs. A mai latin betűkkel írt szót 4-5 évezred választja el a káld-sumir ékjelektől. A kiejtésről, illetve a hangzósításról nem is szólva; hiszen e régi nyelvet legalább 5 közvetítő nyelv segítségével fejtették meg. Magyarán nem tudjuk, csak sejtéseink lehetnek, miként, milyen hangalakkal ejtették ki a szavakat.

4. A Ziribártól (410 m) jobbra átellenben a Pilis-tető (756 m) és a Hosszú-hegy (489 m)

Ennek ellenére sokat segített a ZIRIBÁR hegy földrajzi fekvése: december 21-én a két szem-közti hegy alkotta nyeregben kel fel a Nap. Ezen kívül figyelembe vettem a rovásírásra vonatkozó megállapításokat, szabályokat, s csak ezután kezdtem hozzá a megfejtéshez.

Telegdi János 1598-ban a rovásírás szabályait összefoglaló Rudimenta c. munkájában leírta, hogy a hun[2] rovásírásban a ”… szótagjegyeket úgy kell alkalmazni, hogy a szótagolás rendjét ne zavarják...” [3] Ez azt jelenti, hogy a betű-összevonásokat a szótaghatárok tiszteletben tartásával kell elvégezni, s a szótagokat nem szabad az összevonás (ligatúra) kedvéért megtörni.

Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy a magyar nyelv szótagjai a régiségben önálló szavak, kifejezések voltak. Ezek mára már elfelejtődtek. A mai magyar ember nem tudja, nem érzi anyanyelvének e csodáját. Sőt a hagyja, elfogadja, hogy korszerűség ürügyén az idegenszívű „zsurnalisták”, nyelvészek ráhúzzák a magyar nyelvre az angollal kevert zagyvalékot. Mára már elérték, hogy bekerült az iskolai tananyagba.

A régi keleti nyelvek jórésze toldalékoló[4], a káld-sumir szintén. Minden jel feloldása kevés kivételtől eltekintve egyszótagú szó, s egy-egy fogalmat takar. Ezek jelennek meg szótagokként a magyar nyelvben. Így a sumir nyelv igen sok esetben (de nem mindig) hozzásegít a magyar nyelv szótag-jelentéseinek rég elfeledett felismeréséhez. Természetszerűleg nem a mai szavak (rádió stb.), hanem főleg a régi, ún. ”finnugornak”, török eredetűnek stb. tartott alapszavak esetében. Tehát a latin betűs kifejezéseket párhuzamba kellett állítani az ékjelekkel rögzített káld-sumir fogalomjegyekkel. Tehát nem a latin betűs íráskép, hanem a jelentések (jelen esetben a földrajzi elhelyezkedés és az ékjelek jelentése) hasonlatossága alapján kellett közös nevezőre hozni a két teljesen különböző írásmód, a betűírás és a fogalomírás elemeit.

A fentiekből kiindulva a Deimel-féle sumir szótár minden egyes ZI, RI és BAR latin betűs olvasattal visszaadott ékjelét elemezni kellett. Valójában a jószerencsén múlt, hogy nem 30-40 ugyanazon hangalakkal visszaadott jelet kellett megvizsgálni.

5. "…a két hegy völgyében, ahol naponta kel fel a nap, fekszik a Ziribár…"

A ZIRIBÁR szó esetében szinte ösztönös a szótagolás: ZI.RI.BAR. E három szótag mindegyike káld-sumir kifejezésnek tűnik, s együtt szószerkezetet alkothat.

A hegy földrajzi fekvése alapján maga a név valamiképp összefüggésben lehet a kelő vagy a lenyugvó nappal. Ezt támasztotta alá a név harmadik, egyben utolsó szótagja a BAR.  A sumir szótár[5] szerint e szótaghoz tartozó ékjel hangzósítása valóban bar, a jelentése pedig napfény (és még sok más egyéb).

A Deimel-féle szótár szerint a

ZI olvasata 5 különböző jelentésű ékjelnek van: 

A RI olvasathoz 10 jel tartozik:

A BAR olvasatú ékjelek száma legalább 6:

A fentiek alapján feltételezhető, hogy a ZIRIBÁR hegy földrajzi fekvése és a felkelő Nap közt valamiféle kapcsolat van. Ennek ismeretében csökkenteni lehetett a kifejezéshez használható ékjelek számát.  Minden ékjel minden egyes jelentésének, latin betűs átírásának vizsgálata majd 2 hetet vett igénybe.[6] Végül sikerült a Ziribár mindhárom szótagjához megtalálni a földrajzi fekvés igazolta jelentést.

A fenti jelentések csak látszólag zárják ki egymást. Pl. az élet, az emelkedés, felszáll, felnyúlik, erős szilárd szavak gondolatilag kapcsolódnak egymáshoz: az élet keletkezik, felszáll, az erős ereje emelkedik, növekedik stb.). Ám ezen összefüggéseket csak magyar anyanyelvűek értik és érthetik.

A ZI.RI.BAR három szótagjának megfelelő három ékjel jelzős szerkezetű jelöletlen birtokviszonyt alkot. Az adott szavakkal nagyon sok szószerkezet alkotható, ám valamiben mindenik megegyezik, hogy a fény helyéről van szó, amit a Ziribár hegy földrajzi fekvése támaszt alá.

Néhány lehetséges jelentés:

magaslat, a leszálló fényé,

a Napisten régi magaslata,

a leszálló/felkelő Napisten magaslata,

az éltető fény lakása,

a teremtő fény magaslata,

a tündöklőn  felkelő nap fordulója stb.

A Ziribár kifejezés tehát valami olyan helyet, hegytetőt, magaslatot jelenthet, ahol a régiségben Nap- vagy fényszertartás, napvárta lehetett.

Hérodotosz[7] említi, hogy a szkítáknak, pártusoknak, perzsáknak

„Nem szokásuk, hogy istenszobrokat,

szentélyeket, oltárokat emeljenek,

ellenkezőleg ostobának tartják

azokat, akik így tesznek,

s gondolom azért, mert a hellénekkel

ellentétben nem hisznek abban, hogy

az isteneknek emberi alakja van.

A legmagasabb csúcsokra járnak fel,

és ott áldoznak Zeusznak, mert ők

az ég teljes körét Zeusznak nevezik.

Rajta kívül áldozatot szoktak

bemutatni a napnak, a holdnak,

a földnek, a tűznek, a víznek

és a szeleknek.”

A magyar is a szkítasághoz tartozik. Népünk hagyományai megemlékeznek arról, hogy az elődeinek tisztásokon, berkekben, forrásoknál, hegytetőkön imádták a teremtő Atyaistent és adták meg a tiszteletet a természeti tüneményekben való megnyilvánulásainak, a Napnak, a Holdnak, a földnek, víznek és a szeleknek.

6.  Ziribar – Napkelte a téli napfordulóidején

Ezek alapján bizton ki lehet jelenteni, hogy őseink december 21-22-én a ZIRIBÁR hegy tetején várták a téli nap felbukkanását, miként a csíksomlyói zarándokok a pünkösdi napfelkeltét.

Megjegyzés: Utólagos köszönettel felhasználtam az interneten talált képeket. Mindenütt feltüntettem a forrást. Megállapításom szerint egyik képet sem védte szerzői jog. (Marton)

[1] Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium,

[2] mai meghatározása: székely-magyar

[3] Thelegdi János: Rvdimenta azaz a hunok régi nyelvének elemei, 1598. (Hasonmás kiadás, ZMTE, Tapolca, 1994), 30-31. p.

[4] agglutináló

[5] Deimel, Anton: Sumerisches Lexikon, Verlag des Päpstlichen Bibelinstituts, Rom, 1928. (Jelzet: D.) Az ékjelek pontosításához felhasználtam még Labat, René: Manuel d’Épigraphie Akkadienne, Imprimerie National, Paris 1948. szótárát (Jelzet: L.)

[6] A kedves olvasót megkímélem az ékjelek több oldalra rúgó elemzésétől, s csak a végeredményt  közlöm.

[7] Hérodotosz/Herodotos történetei könyvei, Franklin Társulat, Bp. 1893. IV. 59.; A görög –perzsa háború, Osiris, Bp. 2004., I.13.

Nimród népe a magyar

A történelem ismétli önmagát.

A krónikáink többsége szerint a magyarság ősapja Jafet, Noé kisebbik fia. A Képes Krónika és Thuróczy, Mátyás király krónikaírója a magyarok ősapjaként Jáfetet is említi. Ám közli a másik változatot, miszerint a magyarság ősapja a Kusfia Nimród, az óriás: ”A bibliai „Nimród volt a hunok, a magyarok ősapja”, aki „a nyelvek összezavarodása után Havilah földjére költözött, amit most Perzsiának neveznek, és itt két fiat nemzett Enéh nevű feleségének, az egyiket Hunornak, a másikat pedig Magornak nevezték…”.

1. Nimród rézlemez-képe (modern ábrázolás) Skip Cady, fémműves)

Ugyanígy vélekedik a magyarok eredetéről a török szultán isztambuli könyvtárában talált Tedzsüman írta Tarihi Üngürüsz (=A magyarok története), azzal a különbséggel, hogy megnevezi Adzsem tartományt, Hunor és Magor perzsiai lakhelyét. Adzsem tartomány azonos a pártusok ősi lakhelyével, Parthava tartománnyal.

E véleményingadozáson nem szabad fennakadni, mert nem okvetlenül jelenti azt, hogy a krónikaíró szerzetesek bizonytalanok lettek volna a magyarok eredetét illetően, hiszen még a rendelkezésükre állt a pontos ismereteket tartalmazó ősgeszta, hanem azt, hogy némileg szépítettek. Bizonyára észrevehették, hogy Nimród, a „hatalmas vadász az Úr előtt”, megátkozott család tagja, s ez nemigen vet jó fényt a magyarokra, ezért megváltoztathatták talán az ősgesztában levő történetet és Jáfet fiait Gomert és Magógot tették meg ősapának.

Népünk régiségét igazolja a Képes Krónika leszármazási táblája: Noétól kezdődően apáról fiúra haladva közli Khám, Kus, Nimród Hunor stb. leszármazottjainak nevét, összesen 42-t.[1], mígnem megnevezi Atillát, Álmost és Árpádot. Az ősapák sorában van Nimród, Noé leszármazottja. (Noé az ékiratos akkád, asszír vízözön-mítoszok Utnapistimével, illetve Bérosszosz Xisutroszával azonos.)

Eszerint elődeinket a vízözön előtti népek valamelyikében tisztelhetjük. A krónikáink és az ókori népek emlékei meglepő módon egybevágnak, azt sugallják, hogy a magyarok eredete a hunokon, a szkítákon, a pártusokon, a káld-sumirokon át a vízözönig nyúlik vissza.

A Kézai-féle krónika Nimródot találóan Nemrótnak hívja. Nemrót (=nem rótt) beszélő név, s azt jelenti, hogy Noé a fia, Kám unokáját Kusfia Nimródot nem átkozta, nem rótta meg.

A Nimród és a Nemrót név között valóban feltűnő az egyezés. A két név azonos volta kizárólag magyar nyelven igazolható. Az ókori keleti népek többsége mássalhangzóírást használt, vagyis az írásában nem jelölte a magánhangzót, mert nem volt jelentésmódosító szerepe. Ilyen pl. a magyar nyelvben a ló-lu-lou. továbbá az azonos helyen képzett zöngés és zöngétlen mássalhangzók beszédben való felcserélhetősége, pl. t=d. Ezek szerint a két név Nimród-Nemrót valóban egyezik, s a A bibliai hagyományok, továbbá az ékiratok szerint azonos személyt takar. A magyar hagyományban a Nimród név másik változata Ménrót. E nyelvészeti fejtegetést a bibliai (és más) történések is alátámasztják. Továbbá megerősítik azon véleményt, hogy az Ószövetség a magyar őstörténet részeit tartalmazzák.

A XIX. századi német, angol, francia asszirológusok/sumerológusok Nimródot Izdubarnak, a fokos gyermekének nevezett Gilgamessel azonosítják. A feladatkörét tekintve Nimród és Gilgames valóban azonos. Mindkettő nagy építő volt.

Honnan származik Nimród?

A Biblia szerint Noé az özönvíz előtt, ötszáz esztendős korában nemzé Sémet, Khámot és Jáfetet, s névszerint felsorolja a három fiú leszármazottjait. Nimródon kívül e nevek nem egyéneket, hanem népősöket, népeket jelölnek.

1. Noé fiai (Palermo)

A Biblia kiemeli, hogy Kám Kánaánnak volt az apja. Kánaán (és népe) nagyon fontos szerepet töltött be a bibliában, hiszen földjét ígérte az Úr (=asszír király) az Egyiptomból visszajött zsidóknak. Kánaán földje volt az ígéret földje, vagyis a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Kám fiai: Kus, Mizraim Put és Kánaán. Kusnak öt nagyobb fián (Széba, Havilah, Szabthah, Rahmah, Szabtékah) kívül későnszületett fia volt Nimród, a Kárpát-medencébe jött magyarság ősapja lett. Tehát a Biblia szerint Nimródnak Noéfia Kám volt a nagyatyja, Kusfia Kánaán pedig a nagybátyja.  Noé Kám bűne miatt megátkozta annak kisebbik fiát, Kánaánt, de az átok után született Nimródot nem.

Az elátkozott családból származott Kus nembéli Nimród hódító uralkodó volt, szülőhelye alapján etióp.

Ismereteink szerint Etiópia Afrikában van, ám a régiségben etiópoknak nevezték Medea és Elam hegyeiben, továbbá a Babilóniában is élt kassukat[2] v. kossaiakat, azaz a kusitákat. Berossos szerint kusita eredetű az arábiainak nevezett V. dinasztia[3] is, amelynek ugyanaz volt a felségterülete, mint Nimródé.

1. Az ázsiai és az afrikai Kusita Birodalom

A Biblia az ázsiai és az afrikai kusok közt nem tesz különbséget, de némely magyar krónika igen. Tény, hogy Elam őslakói a kassuk a kőemlékeken határozottan etióp típusúnak tűnnek. Nimród meg nemcsak származására, hanem kinézetére is kusita. A róla készült ábrázolásokat nézve semmiképpen sem tartható sémitának.

Mind a káld-sumir ékiratok, mind a Biblia tanúsága szerint Nimród tehát létező történelmi személy, király és hadvezér volt. Mezopotámiában az általa alapított városok a legrégebbiek, s egyik másik több évezredig fennállt. Pl. a Talmud szerint Kalneh azonos Nippurral[4], a káld-sumirok vallási központjával.

Amióta világ a világ a történelmi események ismétlődnek, csak a szereplők köntöse változik. Az idők folyamán hatalmas hódítók, hadvezérek, népek tűntek el, s voltak dicső, majd meghódított, kijátszott és megcsalt, ám még ma is létező népek. A magyarság ez utóbbiak közé tartozik. A sokszor becsapott, más népek által kihasznált, megalázott magyarság ősapja Nimród volt.

Az atyján Kámfia Kuson keresztül Noé dédunokája. Elátkozott családból származik, annak ellenére, hogy őt nem sújtotta Noé átka.

„Noé szőlőt ültete…, ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. Khám…, Kanaánnak az apja meglátá az ő atyjának meztelenségét, és hírül adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván… háttal menve takarák be atyjok meztelenségét…”[5] „…felserkene Noé mámorából, és megtudá a mit vele az ő kissebbik fia cselekedett vala: Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt.”[6]

A régiségben a nemzőatya meztelenségét látni főbenjáró bűnnek számított, mégis Noé nem Kámot, aki kitárulkozva látta, hanem annak legkisebb fiát, Kánaánt átkozta meg.

A szövegből nem derül ki, mért lett átkozott a teljesen vétlen Kánaán, s mért nem átkoztatott meg Kám, a valódi vétkes. Csak találgatni lehet az okát?

Esetleg nem Kám, hanem Kánaán követte el a vétket? Talán a bibliaírók összetévesztették a neveket és Kám helyett véletlenül Kánaánt tüntették fel vétkesnek?

1. Nimród (dombormű, Tello-i palota

Ám, ha Noé a vétkes Kámot átkozza meg, akkor az átok nemcsak rá, hanem minden leszármazottjára, pl. Kuson a fián keresztül a meg sem született unokájára Nimródra is vonatkozott volna. De Nimródot nem lehetett megátkozni, hiszen „hatalmas vadász vala az Úr előtt”.  Az Úr kegyeltjeként átok nem érhette, talán nem is fogta. Ezért kellett a bibliai szövegek szerkesztőinek egy generációt ugrani; s nem Kámot, s rajta keresztül minden utódját, hanem ugyanez ágból származó Kánaánt tették átkozottá.

Vajon miért?

Úr az izraelitáknak ígérte a Földközi-tenger keleti partvidékét: Kihozván az izraelitákat Egyiptomból nekik ígérte Kánaán földjét: „Le is szállok, hogy megszabadítsam őt [a népet] az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khiveusok és Jebuzeusok lakóhelyére”[7]

Ám a ”tejjel mézzel folyó Kánaán” már foglalt volt. Békés, szorgalmas nép lakta. E jó és termékeny földet a nyomorúbb vidékről, a sivatagból jött nép bizton megirigyelhette, és álmokat szövögethetett arról, hogy egyszer az övé lesz…, és lett. Ahhoz, hogy megszerezzék a földet, az ott élőket kitagadottá, átkozottá kellett tenni. Ez indokolja Kám és Kánaán névcseréjét.

Az ősatya átka folytán Kanaán népeinek erkölcsössége, a szülőföldjéhez való joga, sőt az élethez való joga is kétségessé vált. Noé-átka tette szalonképessé, erkölcsi szempontból indokolttá az izraelitáknak Kánaán földjének megszerzését, kisajátítását, az ott élő népek elüldözését, kiirtását. E ténykedés mindmáig tart.

Minő hasonlatosság! Pontosan ugyanily indíttatásból törekednek hazánk földjének megszerzésére a bevándorolt idegenek, a bibliai nép késői utódai.

Hazánkat, a Kárpátok övezte országot a középkorban, az I. András király korabeli imákban „Kenán földje fej méz folyó”[8] tejjel mézzel folyó Pannóniá”-nak hívták, csakúgy, mint Kánaánt. Minden megvan itt és megvolt ott, mi szem-szájnak ingere; gazdag föld, könnyen védhető határok, kellemes éghajlat… A nép  ügyes és dolgos… Vajon ugyanaz lesz a sorsa Magyarországnak, mint Kánánnak?

A Földközi-tenger keleti partvidéke Kám kisebbik fia Kánaán utódjainak sajátja volt. Az ottlakók erőszakkal, kegyetlenséggel, csalással és árulással űzettek el, irtattak ki. Mózes IV. könyve részletesen leírja az izraeliták hadi készületeit; s hogyan vették el a kánaaniták országát, s tették őket földönfutóvá.

A Biblia kurtán-furcsán bánik Nimróddal? Noé leszármazottjai között hatalmas vadászként, városalapítóként szerepel a neve. Más keleti források Nimródot Bábel tornya építtetőjének tartják, de a Biblia ezzel kapcsolatban a nevét sem említi, a leszármazottjairól is hallgat. A Biblia a történelemelőtti és az ókori közel-keleti népek hagyományait, megmaradt történeteit erősen szűri. Nem jegyzi, hogy némely nép Nimródot istenként tisztelte, nem szól, mi történt vele a nyelvek összezavarodása után, voltak-e utódai…?  Az sem került bele az Ószövetségbe, miként lett Nimród koronás uralkodó…

(Bővebben Nimród, a magyarok és a hunok ősapja c. előadásban)

Győr, 2012. március 15.

Marton Veronika

[1] Thuróczy i. m. 72. p.

[2] Delitzsch: Wo lag das Paradies, Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1881. 127. p.

[3] Delitzsch: Die Sprache der Kossäer, Leipzig, 1884. 49. p.

[4] Delitzsch i. m. Wo lag das Paradies, 225. p.

[5] Szent Biblia, Móz. I. 9. 20-23.

[6] Szent Biblia, Móz.  I. 9. 25.

[7] Szent Biblia, Móz. II. 3. 8.

[8] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, 2000. Győr.

Vértes László 1965-ben a vértesszőlősi ősember koponyacsontját és pattintott kőszerszámait feltáró régész, továbbá László Gyula Gáboriné Csánk Vera , Gábori Miklós régész a hivatalostól eltérő véleménnyel voltak a kétlábon járó, gondolkodó ember kialakulásáról, elterjedéséről és földrajzi hovatartozásáról.
Véleményük olyannyira érdekes, figyelemreméltó, sőt megkockáztatom, büszkeséget keltő, hogy érdemes egy csokorba kötve ismételten az olvasóközönség tudomására hozni.
Az említett tudósok munkásságát évtizedek óta, ha nem is mélységes hallgatás, de illedelmes csend övezi. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a Gondolat kiadó megjelentette ugyan e cikk irodalomjegyzékében is közölt, a magyarországi, közelebbről a vértesszőlősi ősemberről írt munkáikat, de egyáltalán nem olyan hangsúllyal, mint ahogy megérdemeltek volna, ők és Samu, a magyarországi ősember.
1965-ben Vértesszőlősön Vértes László találta meg Kr. e. az őskőkor alsó szakaszában élt ősember (archantropus ) telephelyét, koponyacsontját, lábnyomát és kőszerszámait.

A csontokat vizsgáló Thoma Andor megállapította, hogy valamennyi anatómiai jellegzetesség... a leletet az Archantropus körébe utalja: a varratok nagyon egyszerűek, a lamda varrat lefutása archaikus jellegű, erős tarkótaraj van a csonton stb. Összesen hat jellegzetességet sorol fel, amelyek Sámuelt ... az erectus körhöz csatolják... Agya nagyobb volt 1400 cm3-nél. Nem választható el a sapiens csoporttól, mivel a mai emberi agy átlaga 1450 cm3. E különös jelenséget úgy magyarázza, hogy a vértesszőlősi ember agyveleje hirtelen fejlődésen ment át, az agyvelő az agysejtek növekedését nem - az embernél megszokott módon - a barázdák növelésével érte el, hanem teljes agytömegének növekedésével.” Tehát az antropológiai jellegek a Homo erectus , a feltűnően nagy koponyatartalom viszont a Homo sapiens felé mutat.”
Tehát vértesszőlősi ősember már felegyenesedett, szerszámhasználó és gondolkodó lény volt. Vértes László szerint: kora, amit, –ha a csillagászati kronológiát használom kb. 400-450 ezer évre becsülhetek, ha a kálium/argon vizsgálatokat veszem számításba kb. 400-450 ezer évre datálhatok...” A legújabb meghatározás szerint kb. kétszázezer éves ; idősebb ugyan a neandervölgyinél, de a fejlődési vonala töretlen.
A kutatás mai állása szerint már teljes értékű [az az] ember, aki egyenes vonalon alakult ki a régibb Archantropusokból. A legújabb megállapítások szerint a neandervölgyi ember, a Homo neanderthalensis ennek csupán egy oldalága volt, amely kihalt, és az eddigi nézetektől eltérően egyáltalán nem is vett részt a további embertani fejlődésben.”
Eszerint a mai ember ősének tartott és sugallt neandervölgyi ősember már akkor kihalt, mielőtt továbbfejlődhetett volna. Ennek ellenére hozzá idomítják az emberi nem őseit, nem pedig a vértesszőlősihez.
A hazai olvasók körében alig ismert, hogy az őskőkor (kb. Kr. e. 1.200.000-200.000), alsó szakaszában, vagyis Kr. e. 400.000 körül élt, az egyik legrégibb felegyenesedett , már embernek mondható lény a Kárpát medencéből, Magyarország területéről származott szét a világba. –A rokonság behálózza szinte az egész világot... Vértesszőlős rokonsági köre nem körön, hanem gömbön van: az egész földgömbünkön.”
Ez azt jelenti, hogy a vértesszőlősi ősember utódai megszakítatlanul itt éltek a Kárpát medencében, és időről-időre innen rajzottak ki, és évszázadok múlva ide tértek vissza.
Felmerülhet a józan és logikus kérdés: Ha a vértesszőlősi, és nem a neandervölgyi típusú ember fejlődött tovább, akkor miért a neandervölgyihez viszonyítják az összes ősembert, azokat is, amelyeknek a fejlődése a vértesszőlősi típustól kezdődően töretlen és jelenléte kimutatható a nagy közel-keleti kultúrák kialakulásának kezdetén?
Az ember megjelenésével foglalkozó szakkönyvek az ősember szabványosított mértékének” miért a kihalt neandervölgyi típust tartják... ?
Ennek oka talán az, hogy a neandervölgyi ősember németországi” volt, nem pedig magyarországi”. A világhírű vértesszőlősi leletekről kevés szó esik, mintha nem illesztették volna bele a nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő művekbe, s csak az e könyvben említett szerzők munkáiban lehet róluk olvasni.
A külföldi régészeti és őstörténeti kiadványok a vértesszőlősi ősembert nem vagy csak érintőlegesen említik. Pl. Renfrew, Colin és Bahn, Paul a magyarul is megjelent, igazán alapos és átfogó Régészet” c. munkájából kimaradt, s még csak azt sem lehet mondani, hogy a vértesszőlősi ősember leleteinek felfedezése előtt jelent volna meg.
Itt kell kihangsúlyozni, hogy nem közvetlenül a vértesszőlősi ősemberről van szó, hanem csak a típusáról. Pontosan ugyanolyan meggondolásból, mint ahogyan mai szakkönyvek a neandervölgyi esetében hivatkoznak a típusra...
A pattintott kőkorszak középső szakaszában, kb. Kr. e. 200.000-50.000 között élt az un. neandervölgyi ősember. Ha e korból bárhol a világon felbukkan valamely emberi maradvány, neandervölgyi típusúnak tartatik. Ez... a neandervölgyi ember kora... Bár... nem közvetlen ősünk. Több, mint száz lelőhelyről, köztük a hazai Subalyukból (Bükk) ismerjük világszerte a csont-vázát...” Az iraki Barda Barka lelőhelyről származó egyik 100.000 éves szerszámon talált emberi vér több, mint valószínű, hogy neandervölgyi [vagyis bükki] egyedé.” Irakban a kavicseszközöket használó neandervölgyi típusú ősember, ugyanolyan volt, mint a Bükk hegységben, de e típus elterjedésének dacára, valamely okból életképtelen volt, evolúciós zsákutcát jelentett” .
Tehát a vélemény ugyanaz. A neandervölgyi életképtelen volt, eltűnt..., de az emberréválás során a modern ember, saját alfajunk a Homo sapiens sapiens Afrikában már legalább 100.000 évvel ezelőtt megjelent” .
Az előzőekből következik, hogy ez csak a neandervölgyi típusú ősember utóda lehetett. Hogy csinálta? Ekkora távolságot bejárni, továbbfejlődni, sőt fennmaradni?! Nem kis dolog!
A vadak vándoroltak, s a vadászok a nyomukban. A jégkor nagyobb éghajlati ingadozásai szinte szüntelenül változtatták a klímát, tehát az éghajlat-megszabta állat- és növényvilág határai lassan, észrevétlenül, de állandóan fel-le vonultak észak-déli irányban, s lehetséges, hogy esetenként kelet-nyugati vonalon is. Az ősember akinek a megélhetését a megszokott élővilág biztosította, követte útjain a hazai faunát és flórát - ahogyan Kipling írja - de lehetséges, hogy az ő vándorlásai megfordíthatatlanok - irreverzibilisek voltak... Lehetséges, hogy miután az ember a hazai vadállományt valahova a messzeségbe követte, mert továbbra is megszokott zsákmányállatát akarta vadászni, egy újabb éghajlatváltozáskor - amikor a fauna egy része kipusztult, a másik része visszamenekült az eredeti környezetbe - az ember nem tért vissza velük s nem is pusztult ki az alkalmazkodni nem tudó fajokkal együtt, hanem átnyergelt” újfajta zsákmányállatokra és vadászati módszerekre.
Sok tíz-, sőt százezer év alatt több ezer kilométert járhattak be az ősemberek - hosszú generációk során - anélkül, hogy a vándorlás ténye tudatosult volna bennük...” S így könnyen elszármazhattak a kavics eszközt készítők Kr. e. 1,1 millió évvel ezelőtt Afrikából kiindulva, Indiába, Kínába vagy akár Kr. e. kb. 400.000 évvel Vértesszőlősre is...
Az utolsó eljegesedés előtti meleg korszak - a középső paleolitikum kezdete - a valódi ősember korszaka. 70.000 év körül már... értelmes, velünk egyenértékű emberek, szétszórtan élő vadásztörzsek járnak már Európában. A külsejük ugyan eltér a mai emberétől, de az életmódjuk, a civilizációjuk sokkal fejlettebb mint gondolnánk... egyszerűnek tűnő kőszerszámokat használnak..., kialakult az aktív, fegyveres vadászat... Az Archantropus időközben Paleoanthropusszá vált.”
A középső paleolitikum emberének túlnyomó többsége, szinte egésze a kifinomult alkatú, az embertanilag már specializált fajtához tartozott.... A korszak vége felé... különféle ...rassztípusok, tájtípusok kezdtek kialakulni. A mai emberfajták, tájfajták előfutárai.”
Az ősemberek, –a Paleoanthropusok ” kora 80 000-től 30 000 évig tartott. ...Az utolsó interglaciális meleg környezetében egy sereg új kultúra érlelődött, lappangott, majd hirtelen kivirágzott, mint egy üvegházban... A biológiai fejlődésben ismerünk ilyen lappangási állapotokat, amely után az evolució revolúciós szakasza következik. A nemzedékek hosszú során át változatlanul továbbadódó genotípusok robbanásszerűen új genotípust hoznak létre néhány nemzedék alatt... A fejlődés hirtelen, váratlanul szerteágazott. –Ezen ősemberi kultúrát nevezik neandervölgyi típusúnak vagy egy francia lelőhelyről moustierinek, bár inkább vértesszőlősi eredetűnek kellene tartani.
A pattintott kőkorszak felső szakasza (kb. Kr. e. 50 000-8000) az aurignaci , a szeletai , a solutréi a gravetti és a magdeléni műveltségek kora. Az aurignaci műveltség embere kisázsiai eredetű. Eszközei olyanok, mint a bükki Szeleta barlangban [Kr. e. 35.000 körül] élt, [helyi fejlődésű] ősemberé, hasított alapú lándzsa- és csont nyílhegyek. [Kr. e. 26.000 év körül] a dél-orosz síkságról indult el a gravettiek... terjeszkedése kelet felé, egészen a Bajkál-tóig és nyugati irányban Közép-Európa felé” . A Kárpát medence keleti kapcsolata már az őskőkorszakban megvolt! A magyarországi ősember fejlettségét bizonyítja, hogy az istállóskői barlangban találták azt a háromlyukú furulyát, amelyen öt hangot lehet megszólaltatni, tehát nyilván nem egyszerű vadcsalogató síp volt, hanem hangszer!”
Vitatható, vajon a bükki ősember került-e Kisázsiába vagy a kisázsiai a Bükkbe. Kurdisztán iraki részén, a Sanidár barlangban Kr. e. 60.000-40.000 tájáról a neandervölgyi-típusú” [sic!] ember jelenléte mutatható ki , a csontváza is előkerült, azé az ősemberé, amelyről bebizonyosodott, hogy életképtelen, nem fejlődött tovább, és nem vett részt a mai ember kialakulásának folyamatában.
A hazai régészek, Gábori Miklós, Gáboriné Csánk Vera, László Gyula, Grover S. Krantz művei alapján többet foglalkoztam az őskőkorszakkal, mert az általam ismert más külföldi és magyar szakmunkák java része a hazai ősemberi maradványok korát érintőlegesen említik, és nemigen szólnak arról, hogy történelemelőtti Közel-Kelet és a Kárpát medence lakói között valamiféle közlekedés” lett volna, és a Kárpát medencét az Afganisztánból származó pásztorok népesítették be cca. 8500 évvel ezelőtt”
Győr, 2003. szeptember 25.